DOUGLAS ADAMS
                         Galaxis útikalauz stopposoknak

                             fantasztikus regény


  ELôSZó 

  Messze kinn a Galaxis Nyugati Spirálkarjának soha fel nem térképezett,
isten háta mögötti zugában található egy sehol sem jegyzett sárga nap. Durván
kilencvenmillió mérföldre tôle kering egy tökéletesen jelentéktelen,kékeszöld
bolygócska, melynek majomtól eredô civilizációja oly döbbenetesen primitív, hogy
a kvarcórát még mindig pompás dolognak tartja. Ez a bolygó a következô problémá-
val küzd vagy inkább küzdött: az ott élôk többsége ideje nagy részében boldogta-
lan volt. Számos megoldást javasoltak a probléma gyógyítására, ezek azonban
többnyire zöld és piros hasú papírok mozgásához kapcsolódtak, ami meglepô,
hiszen végül is nem a színes papírok voltak boldogtalanok.Œgy hát fennmaradt a
probléma: jókora tömegek voltak elkeseredve, és sokan közülük nyomorúságosan
érezték magukat, még azok is, akiknek volt kvarcórájuk. Többen mindinkább úgy
vélték, hogy kár volt lejönni a fáról. Mások egyenesen azt állították, hogy
felmenni is kár volt rá,jobb lett volna,  ha ki se bújnak az óceánból.Ám egy
csütörtöki napon, csaknem kétezer évvel azután,  hogy valakit felszögeztek a
fára, mert azt mondta, milyen remek is lenne, ha az emberek a változatosság
kedvéért kedvesek volnának egymáshoz,  egy Rickmansdorfi kávéházban magányosan
üldögélô lány rájött, hol volt kezdettôlfogva a hiba, és hogyan lehetne
a világot kellemessé és széppé tenni. A megoldás ezúttal helyes volt, bevált
volna, és még csak föl se szögeztek volna senkit sehová. Bármily szomorú is,
a leány nem jutott el a telefonig, hogy beszámolhasson valakinek a felfedezés-
rôl, mert egy szörnyen ostoba katasztrófa meggátolta benne, a megoldás így
mindörökre elveszett. Ez a történet nem a leányról szól. Ez a történet a
szörnyen ostoba katasztrófáról és egynémely következményérôl szól. Ez a
történet emellett egy könyvrôl is szól, melynek címe:
                                               GALAXIS Útikalauz Stopposoknak.
Ez nem földi könyv, sosem adták ki a Földön, és a szörnyű katasztrófát
megelôzôen egyetlen földlakó se látta vagy hallott róla. A könyv mindazonáltal
szerfelett figyelemreméltó. Valószínűleg ez a legfigyelemreméltóbb könyv, ami
csak napvilágot látott a Kisgöncöl óriási kiadóhivatalainak gondozásában - bár
a földlakók ezekrôl se hallottak. Ez a könyv nem csupán hallatlanul figyelemre-
méltó, hanem elképesztôen sikeres is: Népszerűbb, mint a Mennyei Házi
Mindentudó,jobban fogy, mint a Hatvanhárom További Figura Súlytalanság Esetére
című illusztrált kiadvány, és ellentmondásosabb, mint Oolon Coluphid filozófiai
bombaként robbanó trilógiája: a Hol Tévedett Isten, a Még Néhány Isten
Legsúlyosabb Tévedéseibôl, és a Végül Is Kicsoda Ez Az Isten Egyáltalán?
A Galaxis Külsô Keleti Peremének néhány liberálisabb civilizációja számára a
GALAXIS Útikalauz már kiszorította a hatalmas Encyclopaedia Galacticát, s egye-
dül tölti be az összes tudás és bölcsesség tárházának szerepét, mert noha sok
benne a hézag, és tele van kétes, de legalábbis üvöltôen pontatlan adattal,
két fontos vonatkozásban felülmúlja kevésbé szárnyaló elôdjét.
Egyrészt némileg olcsóbb. Másrészt borítóján a következô szavak láthatók,
szép nagy betűkkel szedve: NE ESS PÁNIKBA! Ez a történet, mely a szörnyen ostoba
csütörtökrôl és rendkívüli következményeirôl, valamint arról a szövevényes
kapcsolatról szól, mely e következményeket összefűzi e figyelemreméltó könyvvel,
egyszerűen kezdôdik. Ez a történet egy házzal kezdôdik.


                                  1. fejezet



 A ház a falu szélén állt egy enyhe emelkedôn. Magányos épület volt, kilátással
a szélesen elterülô tanyavilágra. Az égvilágon semmi feltűnô se volt rajta. Ugy
harmincéves, szögletesen guggoló téglaépület volt,négy utcai ablakkal s olyan
méretekkel és arányokkal, melyek többé-kevésbé megbízhatóan kivívták szinte
mindenki nemtetszését.
 Arthur Dent volt az egyetlen személy, akinek jelentett valamit a ház, és neki
is csak azért, mert történetesen ô lakott benne. Körülbelül három éve lakott
itt, azóta, hogy kiköltözött Londonból, mert idegesítônek és zavarónak találta.
Ô is harmincéves lehetett; magas, sötét hajú és sohasem igazán nyugodt.
Leginkább az nyugtalanította, hogy az emberek folyton megkérdezték tôle, mitôl
olyan nyugtalan. A helyi rádiónál dolgozott, melyrôl gyakran mondta barátainak,
hogy sokkal érdekesebb annál, ahogy ôk látják. Igaza volt, barátai általában
hirdetésekkel foglalkoztak.Szerdán egész éjjel zuhogott az esô. A ház elôtt az
ösvény nedves volt és sáros, de a csütörtök reggeli nap tisztán ragyogva virradt
fel Arthur Dent házára; mint késôbb kiderült, utoljára.
Arthur még nem fogta fel teljesen, hogy a tanács le akarja rombolni a házát,
hogy gyorsforgalmi utat építsen a helyére.
  Csütörtökön reggel nyolckor Arthur nem érezte igazán jól magát. Kábán ébredt,
kibújt az ágyból, bávatagon kóválygott a szobában, ablakot nyitott, meglátott
egy buldózert, belebújt a papucsába, és a fürdôszobába trappolt mosdani.
Fogkrém a fogkefére - megvan. Sikálás.
Borotválkozótükör - a plafonra mered. Arthur beállítja. A tükörben felvillan a
másik buldózer képe a fürdôszoba ablakán át. A tükör beállítása jó, Arthur bo-
rostáit tükrözi. Arthur leborotválja ôket, mosdik, törülközik, kitrappol a
konyhába, hogy bekapjon valami jóízűt.Kanna, villásdugó, tej, kávé. Ásítás.
Átvillan a fején a szó: buldózer. Hogy jön ez ide? A buldózer a konyhaablak
túloldalán meglehetôsen hatalmas jószág.Arthur rámered.Sárga - gondolja, és a
hálószobába trappol öltözni.Utban a hálószoba felé megáll, hogy igyék egy jóko-
ra pohár vizet, majd még egyet. Másnaposságra gyanakszik. Mitôl is másnapos?
Ivott volna az elmúlt éjjel? Föltehetôleg. Fölvillan valami a borotválkozó-
tükörben.Sárga - gondolja, és kitrappol a hálószobába..Megáll és elgondolkozik.
A kocsma, gondolja. Hűha, a kocsma! Halványan rémlik, hogy dühös volt, méghozzá
valami nagyon fontos dolog miatt. Mindenkinek mesélte: gyanítható, hogy hosz-
szasan mesélte mindenkinek: legtisztább vizuális emlékei a többi ember arcára
fagyott üveges pillantásokra vonatkoznak. Valami új gyorsforgalmi útról volt
szó, melyet akkor fedezett fel. Hónapok óta lehetett hallani róla, de valahogy
senki se tudott róla semmit. Nevetséges! Még egy hatalmas kortyvíz. Majd el-
rendezôdik az ügy magától, gondolja, a tanács ezúttal elvetette a sulykot.
Majd elrendezôdik.
Uristen, micsoda borzasztó másnaposságba kerül ez neki! Belenéz a hálószoba-
tükörbe. Kiölti a nyelvét.Sárga - gondolja. Átvillan a fején a szó: sárga.
Vajon hogy jön ez ide? Tizenöt másodperc múlva Arthur a háza elôtt fekszik, egy
hatalmas, sárga buldózer útjában, mely a kerti ösvényen halad fölfelé.

 Ahogy mondani szokás, Mr. L. Prosser is csak ember volt. Más szavakkal szén
alapú, kétlábú életformához tartozott, mely a majomtól ered. Még pontosabban,
negyvenéves volt, kövér és elhanyagolt. A helyi tanácsnál dolgozott. Érdekes
tény, hogy Dzsingisz kán egyenes leszármazottja volt férfiágon, bár errôl ô ma-
ga sem tudott. A közbülsô generációk és a faji keveredés úgy összekuszálták a
génjeit, hogy nem is maradtak kifejezetten mongolos vonásai. Csupán tömzsi
testalkata, valamint a kis szôrmekalapok iránti vonzalma utalt csökevényesen a
nagy hatalmú ôsökre.Szó sincs róla, Mr. Prosser nem volt harcos alkat: ideges
volt és gondterhelt. Aznap éppen különösen gondterhelt volt, mivel súlyos
akadály gátolta munkája elvégzésében - abban, hogy még naplemente elôtt eltaka-
ríttassa Arthur Dent házát az útból.
-Ugyan már, Mr. Dent - mondta -, maga is tudja, hogy nem nyerhet. Nem fekhet itt
a buldózer útjában az idôk végezetéig. Mr. Prosser szerette volna, ha szemei
szúrós határozottsággal merednek Arthurra, azok azonban fütyültek rá.Arthur a
sárban feküdt.
-Benne vagyok - fröcsögte -, majd meglátjuk, ki rozsdásodik el hamarabb.
-Attól tartok; bele kell törôdnie - mondta Mr.Prosser, miközben kis szôrmekalap-
ját markolászta, és körbe-körbe gyűrögette a feje búbján.
- A gyorsforgalmi utat meg kell építeni, és meg is építik.
-Most hallok errôl elôször - mondta Arthur -, már miért kellene megépíteni?
Mr. Prosser fenyegette egy darabig Arthurt az ujjával, aztán abbahagyta.
-Hogyhogy miért kell megépíteni? - mondta. - Ez gyorsforgalmi útlesz. A gyors-
forgalmi utakat pedig építeni kell.A gyorsforgalmi utak olyan eszközök, melyek
lehetôvé teszik, hogy egyesek A-ból B-be rohanhassanak, míg mások B-bôl A-ba
rohannak. Azok az emberek, akik az A és B pontok közötti tetszôleges C helyen
élnek, gyakran eltűnôdnek rajta, vajon mi lehet olyan remek A-ban, hogy annyian
odasereglenek B-bôl, és hogy mi lehet olyan remek B-ben, hogy annyian odasereg-
lenek A-ból. A C-beliek leginkább azt szeretnék, ha a népek egyszer s mindenkor-
ra eldöntenék végre, hogy hol a fenében akarnak lenni tulajdonképpen.Mr. Prosser
D-ben szeretett volna lenni. Teljesen mindegy volt számára, hol is van ez a D,
feltéve, hogy A-tól, B-tôl és C-tôl is igen-igen messze van. Szép kis kunyhót
építene oda, fejszékkel az ajtó fölött, s kellemesen eltöltené az idôt E-ben,
mely nem más, mint a D-hez legközelebb esô kocsma. A felesége persze jobban
szeretné a futórózsát, de ô marad a fejszéknél.Fogalma sincs,hogy miért - egy-
szerűen szereti a fejszéket. Mr. Prosser elvörösödött a buldózervezetô gúnyos
vigyorának kereszttüzében. Mr. Prosser áthelyezte testsúlyát egyik lábáról a
másikra, de az is ugyanolyan kényelmetlen volt. Valaki döbbenetes alkalmatlan-
ságról tett itt tanúbizonyságot: Mr. Prosser erösen remélte, hogy ez a valaki
nem ô volt.
-Magának is joga volt hozzá, hogy javaslatokat tegyen, vagy tiltakozást
jelentsen be a kellô idôben jegyezte meg.
-A kellô idôben, mi?! - süvöltötte Arthur. - A kellô idôben? Akkor hallottam
elöször az egészrôl, amikor beállított ide egy munkás tegnap. Megkérdeztem,
azért jött-e, hogy megpucolja az ablakot, mire ô azt felelte, hogy nem, hanem
azért, hogy szétrombolja a házat.Persze nem ezzel kezdte. Dehogy. Elôbb letörölt
pár ablakot, s megvágott öt fontra. Csak aztán mondta meg.
-De Mr. Dent, a tervek az elmúlt kilenc hónapban rendelkezésére álltak a helyi
tervezôirodában!
-O, hogyne! Én is egyenesen odamentem, hogy megnézzem ôket, mihelyst hallottam
a dologról, tehát tegnap délután. Maguk aztán nem erôlködtek valami nagyon, hogy
felhívják rájuk a figyelmet, ugye? Ugy értem, hogy például szóltak volna
valakinek, vagy ilyesmi.
-De hiszen a tervek ki voltak állítva.
-Ki voltak állítva? Éppenséggel a pincébe kellett lemennem, hogy megtaláljam
ôket.
-Ott van a kiállítási részleg.
-Zseblámpával.
-Talán leszakadt a villanyvezeték.
-Meg a lépcsô.
-Nézze, végül is megtalálta a feljegyzést, nem?
-O, hogyne - felelte Arthur -, megtaláltam. Egy használaton kívüli vécében
elsuvasztott, bezárt iratszekrény fenekén volt kiállítva, az ajtón a következô
felirattal: Vigyázz! A leopárd harap!
A fejük fölött elúszott egy felhô. Árnyékot vetett Arthur Dentre, amint könyö-
kére támaszkodva hevert a hideg sárban. Mr. Prosser összeráncolta a szemöldö-
két.
-Nem mintha szép ház volna - jegyezte meg.
-Sajnálom. Nekem például tetszik.
-A gyorsforgalmi út is tetszeni fog.
-O, fogja már be! - mondta Arthur Dent. - Fogja be, és menjen a francba innen a
rohadt gyorsforgalmi útjával együtt! Maga is tudja, hogy ezúttal elvetették a
sulykot.
Mr. Prosser szája néhányszor kinyílt és becsukódott, míg elméjén megmagyarázha-
tatlan, ám kifejezetten vonzó képsor futott át: Arthur Dent háza, amint a lángok
emésztik, miközben maga Arthur sikoltozva menekül a lángoló romok közül, és a
hátából legalább három súlyos dárda nyele mered ki. Mr. Prossert gyakran üldöz-
ték ilyen képzetek, s meglehetôsen nyugtalan volt miattuk. Hebegni kezdett, majd
összeszedte magát.
-Mr. Dent - szólt.
-Mi van? - mondta Arthur.
-Hadd szolgáljak némi tényszerű felvilágosítással.Van-e fogalma arról, mekkora
kárt szenvedne a buldózer, ha simán keresztülengedném magán?
-Nincs. Mekkorát? - kérdezte Arthur.
- Semekkorát - felelte Mr. Prosser, és idegesen odább csörtetett, azon gondol-
kodva, miért is tölti be a fejét ezer meg ezer szôrös lovas, aki mind ôvele
üvöltözik.
Érdekes egybeesés folytán a semekkora azt is pontosan tükrözi, mekkora esélyt
tulajdonított volna a majomtól származó Arthur Dent annak, hogy egyik legköze-
lebbi barátja korántsem a majomtól származik, de még csak nem is Guildford
városából, amit általában állítani szokott, hanem a Bételgeuse mellôl, egy kis
bolygóról.
Arthur Dent ezt sohase gyanította volna.Arthur Dent barátja mintegy tizenöt év-
vel ezelôtt
érkezett a Földre, és keményen dolgozott, hogy beilleszkedjék az ottani társa-
dalomba; el kell ismerni sikeresen: Œgy például mind a tizenöt évet azzal töltöt-
te, hogy állástalan színésznek adta ki magát, ami eléggé hihetô is volt.
Csupán egy bakit követett el, mert kissé összecsapta az elôkészítô kutatásokat.
Elôzetes információi alapján úgy vélte, hogy a Ford Prefect név kellemesen
feltűnésmentes lesz.Nem volt feltűnôen magas, vonásai megkapóak voltak, de nem
feltűnôen csinosak. Drótmerev, vörösesszôke haját a halántékából hátrafésülte.
Arcbôre olyan benyomást keltett, mintha hátrahúzódna az orrától. Volt benne
valami alig érezhetôen különös, de nehéz lett volna megállapítani, hogy mi.
Talán az, hogy nem pislogott elég gyakran, s akik egy darabig beszélgettek vele,
azok elôbb-utóbb helyette is könnyezni kezdtek. Talán az, hogy kicsivel széle-
sebben mosolygott a kelleténél, amitôl az embereknek az a zavaró érzésük támadt,
hogy Ford mindjárt a torkuknak ugrik.Legtöbb Földön szerzett barátja szerint
különc volt, de ártalmatlan: féktelen duhaj, fura szokásokkal.Gyakran állított
be hívatlanul egyetemi fogadásokra.Ilyenkor egykettôre berúgott, és hozzálátott,
hogy bohócot csináljon az összes asztrofizikusból, akit elôtalált, amíg csak ki
nem rúgták.Idônként erôt vett rajta az ábrándozás, s úgy bámult bele az égbe,
mintha hipnotizálnák. Ha ilyenkor megkérdezték, hogy mit csinál; némi zavart
röstelkedés után elvigyorodott, és viccelni próbált:
-O, csak repülô csészealjakat lesek - mire mindenki nevetett, és megkérdezték,
hogy miféléket. - Zöldeket - vigyorgott fenyegetôen Ford, hahotázott egyet,
majd sietve betért a legközelebbi kocsmába, ahol egyik hatalmas rundot a másik
után rendelte.Az ilyen esték általában rosszul végzôdtek. Ford teljesen elázott
a whiskytôl, félrehúzódott egy sarokba valami lánnyal, és arról zagyvált neki,
hogy a repülô csészealj színe, becsszóra, nem is olyan fontos.Amikor pedig félig
bénán támolygott hazafelé a néptelen utcákon, meg-megkérdezte az arra járó rend-
ôröket, nem ismerik-e véletlenül az utat a Betelgeuséhoz. Amire a rendôrök azt
felelték:
 - Nem gondolja, uram, hogy ideje volna hazamenni?
 - Éppen azt próbálom, picinyem, éppen azt próbálom - hangzott minden esetben
 Ford válasza.
A valóságban, amikor az égre meredt, teljesen mindegy volt neki, hogy miféle
csészealj jön. Csak azért mondott mindig zöldet, mert ez volt a Betelgeuse
kereskedelmi felderítô naszádjainak a hagyományos színe.
Ford elkeseredetten várta, hogy bármiféle repülô csészealj érkezzék, mert tizen-
öt év roppant hosszú idô ahhoz, hogy megrekedjék valahol az ember, hát még
akkor, ha ezt olyan észbontóan unalmas helyen teszi, mint amilyen a Föld.
Ford már csak azért is várta a repülô csészealjakat, mert tudta, hogyan intse
magához ôket, és hogyan kell felkéredzkedni rájuk. Tudta, hogyan nézheti meg a
Világegyetem összes Csodáját kevesebb mint napi harminc altair dollárért.
Mert Ford Prefect valójában annak a szerfelett figyelemreméltó könyvnek, a
GALAXIS Útikalauznak az utazó informátora volt.
Az ember alkalmazkodóképessége mesés. Arthur háza körül ebédidôre kialakult a
dolgok nyugodt rendje. Arthur elfogadott szerepe az volt, hogy a sárban he-
verve pancsoljon, és idôrôl idôre az ügyvédjét, az anyját, illetve az olvasni-
valóját követelje.
Mr. Prosser szerepe az volt, hogy idôrôl idôre új ötletekkel döfködje Arthurt,
például a Közjóról vagy a Fejlôdés Menetérôl szavaljon, elmondja, hogy Egyszer
az én Házamat Is Ledöntötték, Vissza Se Néztem, és hogy mindenféle fenyegetéssel
és hízelgéssel próbálkozzék. A buldózervezetôk elfogadott szerepe az volt, hogy
körben üldögélve kávézzanak, és a szakszervezet szabályaival kísérletezve meg-
vizsgálják, hogyan fordíthatnák a helyzetet saját - anyagi - hasznukra.A Föld
lassan haladt napi pályáján.A nap mindinkább felszárította Arthur pocsolyáját.
Ismét árnyék vetôdött Arthurra.
-Helló, Arthur! - mondta az árnyék.
Arthur a napba hunyorgott,és meglepôdve észlelte, hogy Ford Prefect áll fölötte.
-Ford! Helló! Hogy vagy?
-Remekül - mondta Ford. - Figyelj csak, ráérsz?
-Hogy ráérek-e? - hördült fel Arthur. - Hát ha eltekintek attól, hogy itt kell
feküdnöm, különben ezek a buldózerek lerombolják a házamat, ráérek.
-Miért?
A Betelgeusén ismeretlen fogalom az irónia; ha Ford Prefect nem koncentrált,
gyakran nem is értette.
-Nagyszerű! - felelte. - Hol beszélgethetünk nyugodtan?
-Hol micsinálhatunk? - kérdezte Arthur.
Ford néhány pillanatig nem figyelt oda. Meredten bámulta az eget, mint a nyúl,
mely el akarja gázoltatni magát egy autóval. Aztán leguggolt Arthurhoz.
-Beszélnünk kell - mondta sürgetôen.
-Rendben - mondta Arthur. - Beszélj.
-És innunk - mondta Ford. - Életbevágóan fontos, hogy beszéljünk és igyunk.
Most rögtön. A faluban, a kocsmában.
Ujabb ideges, várakozásteljes pillantást vetett az égre.
-Figyelj, hát nem érted?! - süvöltötte Arthur. Prosserra mutatott. - Az az ember
le akarja dönteni a házamat!
Ford értetlenül nézett.
-Ehhez terád nincs szükség, nem? - kérdezte.
-De én nem akarom, hogy szétverje a házamat!
-Aha.
-Figyelj, Ford, mi bajod? - kérdezte Arthur.
-Semmi. Semmi baj. Nézd, soha életedben nem hallottál még olyan fontos dolgot,
mint amit mondani akarok. Most kell elmondanom, és a Ló és Lovász bárjában kell
elmondanom.
-Miért?
-Mert nagy adag italra lesz szükséged.
Ford Arthurra meredt, és Arthur meglepve észlelte, hogy gyengül az akarata. Nem
tudhatta, hogy ez annak az ôsi kocsmai játéknak a következménye, melyet Ford az
Orion Béta naprendszer madranitbánya-övezeteit kiszolgáló hiperűrkikötökben gya-
korolt.A játék távolról emlékeztetett a Földön ismert indián birkózásra. Két
versenyzô ül az asztal két oldalán, mindegyikük elôtt áll 1 egy pohár.A két po-
hár közé egy üveg ó-Janx-szesz kerül (melyet a régi-régi orioni bányásznóta
tesz halhatatlanná: " O, ne tölts többet az ó-Janx-szeszbôl, Nem, ne tölts töb-
bet az ó-Janx-szeszbôl, Mert fejem rááll, nyelvem megáll, szemem szétáll,
éltem leáll, Nem; már csak egyet tölts abból a bűnös ó-Janx-szeszbôl ").
A két versenyzô most teljes akaraterejével az üvegre koncentrál - a cél az, hogy
az üveg megbillenjen, és a
szesz az ellenfél poharába ömöljön, akinek ezután természetesen ki kell ürítenie
a poharát.A palackot ekkor újratöltik, és a játszma folytatódik.Ujra és újra.
Aki egyszer veszíteni kezd, az valószínűleg végig veszíteni is fog, mivel a
Janx-szesz egyik hatása az, hogy csökkenti a telekinetikus potenciált.Amikor az
elôre megállapított mennyiségű szesz elfogyott, a vesztes zálogot ad; a zálog
kiváltásához rendszerint obszcén feladatokat kell teljesíteni.Ford Prefect, ha
csak tehette, vesztett.Ford pillantásának súlya alatt Arthur egyre inkább érez-
te, hogy vágyódik a Ló és Lovász ivójába.
-De mi lesz a házammal?. . . - kérdezte tétován.
Ford Mr. Prosserre nézett, és gonosz ötlet villant át az agyán.
-Le akarja dönteni a házadat? - kérdezte.
-Igen, és a helyébe egy gyorsfor. . .
-De nem kezdhet hozzá, mert itt fekszel a buldózer útjában?
-Igen, és...
-Bízom benne, hogy kidolgozhatunk valamilyen kompromisszumot - jelentette ki
Ford.
- Elnézést kérek! - kiáltotta.
Mr. Prosser (aki a buldózervezetôk szószólójával vitatkozott arról, hogy
veszélyezteti-e Arthur Dent a dolgozók egészségét, és ha igen, mennyi pénz jár a
dolgozóknak) körülnézett. Meglepve és némi ijedelemmel tapasztalta, hogy Arthur-
nak társasága akadt.
-Igen? Tessék? - kiáltotta. - Észhez tért végre, Mr.Dent?
-Föltételezhetjük-e egyelôre - kérdezte Ford -hogy nem?
-Nos? - sóhajtotta Mr. Prosser.
-Föltételezhetjük-e azt is - folytatta Ford -, hogy ma már nem is fog?
-És akkor mi van?
-Akkor az ön emberei egész nap ott állnak, és nem csinálnak semmit, nemde?
-Meglehet, meglehet. . .
-Nos, ha ön ebbe így is, úgy is beletörôdött, akkor már nem szükséges, hogy
Arthur továbbra is ott feküdjön, ugye?
-Micsoda?
-Nem szükséges -ismételte Ford türelmesen -hogy Arthur továbbra is ott feküdjön.
Mr. Prosser elgondolkodott.
-Hát nem, tulajdonképpen nem - mondta - nem igazán szükséges. . .
Prosser ideges volt. Úgy vélte, hogy kettejük közül az egyik nem viselkedik
igazán ésszerűen.
-Ha tehát ön hajlandó olybá venni, hogy Arthur továbbra is itt fekszik, akkor
nem volna akadálya annak, hogy félórácskára elugorjak vele ide a kocsmába. Mit
szól hozzá?
Mr. Prosser úgy vélte, ez kész ôrület.
-Ésszerűen hangzik - mondta megnyugtató hangon; és azon tűnôdött, kit akar
megnyugtatni.
-S ha utána ön is elugrana egy gyors kortyra, számíthat az együttműködésünkre
- ajánlotta Ford.
-Nagyon köszönöm - Mr. Prossernek már fogalma se volt, mit mondhatna - nagyon
köszönöm, igazán kedves. . . - Összeráncolta a szemöldökét, aztán elmosolyodott,
aztán megpróbálta a kettôt együtt, nem ment, görcsösen belemarkolt a szôrmeka-
lapjába, és körbegyűrte a fején. Akárhonnan nézte, úgy látszott, hogy gyôzött.
-Ha tehát - folytatta Ford - ön volna szíves idejönni és lefeküdni...
-Micsoda? - kérdezte Mr. Prosser.
-O, sajnálom -mondta Ford -, úgy látszik, nem értettem meg magam elég világosan.
Valakinek le kell
 feküdnie a buldózerek elé, nem? Hiszen különben mi sem gátolná ôket abban, hogy
lerombolják Mr. Dent házát, nemde?
-Micsoda? - kérdezte újfent Mr. Prosser.
-Egyszerű - mondta Ford. - Az ügyfelem, Mr.Dent, mindössze ahhoz a feltételhez
köti távozását az ön buldózerjeinek az útjából, hogy ön fekszik ide helyette.
-Mirôl beszélsz? - kérdezte Arthur, de Ford oldalba bökte a cipôjével, hogy
maradjon csöndben.
-Maga tehát azt akarja - Mr. Prosser megpróbálta, hogy ezt a szokatlan gondola-
tot megfogalmazza a saját számára -, hogy én menjek oda és feküdjek le?
-Ugy van.
-A buldózer elé?
-Ugy van.
-Mr. Dent helyett.
-Úgy van.
-Bele a sárba.
-Bele, ahogy mondja, a sárba.
Mr. Prosser felismerte, hogy vesztett, és ettôl úgy megkönnyebbült, mintha
hatalmas terhet vettek volna le a válláról. Ez volt az a világ, amelyben otthon
volt.Felsóhajtott.
-És ennek fejében ön magával viszi Mr. Dentet a kocsmába?
-Pontosan - helyeselt Ford. - Hajszálpontosan.
Mr. Prosser tett néhány óvatos lépést, majd megállt.
-Megígérik? - kérdezte.
-Megígérjük - felelte Ford. Arthurhoz fordult.Gyerünk - mondta -, kelj fel, hogy
az emberünk lefekhessen.
Arthur felállt. Úgy érezte, álmodik.Ford intett Prossernek, aki szomorúan,
nehézkesen leült a sárba. Úgy érezte, az egész élete álom, s néha elgondolkodott
afelôl, vajon kinek az álma lehet, és hogy az illetô élvezi-e. A sár lassan
összezárult az ülepe és a karjai körül, s kezdett a cipôjébe szivárogni.Ford
szigorúan nézett rá.
-Semmiféle fondorlatos házrombolás a távollétünkben, így van? - kérdezte.
-A puszta ötlet - morogta Mr. Prosser - még el sem kezdett gondolkodni azon
- folytatta és hátradôlt-, hogy adjon-e esélyt önmagának arra, hogy felbuk-
kanjon a fejemben.
Közeledett a buldózervezetôk szakszervezetének képviselôje. Mr.Prosser hátra-
engedte a fejét, és becsukta a szemét. Igyekezett felsorakoztatni érveit an-
nak bizonyítására, hogy most sem veszélyezteti saját egészségét. Korántsem volt
biztos ebben - elméjét ricsaj töltötte be, lovak, füst, vérszag. Mindig ez tör-
tént vele, ha pocsékul érezte magát, vagy ha úgy vélte, hogy rászedték. Sose
tudta megmagyarázni magának.Abban a sokadik dimenzióban, amelyrôl oly keveset
tudunk, a hatalmas kán dühödten üvöltött, miközben Mr. Prosser vacogott némileg,
és halkan nyüszített.Érezte; hogy könnycseppek szurkálják belülrôl a szemhéját.
Bürokrata baromságok, mérges pasasok a sárban, érthetetlen idegenek, akik
megmagyarázhatatlan megaláztatásokban részesítik, és egy egész ármádia ismeret-
len lovas, aki mind rajta röhög a saját fejében - micsoda nap!
Micsoda nap! Hogy lebontják-e Arthur házát még ma, vagy sem -Ford Prefect tudta,
mindez annyit se számít, mint egypár dingókutyavese.Arthur még mindig nyugtalan
volt.
-Megbízhatunk benne? - kérdezte.
-A magam részérôl a világ végezetéig megbíznék benne - mondta Ford.
-Na persze - mondta Arthur. - Mikor lesz az?
-Úgy tizenkét perc múlva - felelte Ford. - Gyerünk, hadd igyak valamit.

                5. fejezet




Prostatikus Vogon Jeltz nem volt szép látvány, és ebben még a többi Vogon is
egyetértett. Magasra boltozódó orra messze a disznószerü, alacsony homlok fölé
nyúlt. Sötétzöld, gumiszerű bôre elég vastag volt ahhoz, hogy a Vogon Tisztvi-
selôi Karban vigye valamire, hogy a tengerben akár ezer láb mélységben is
tetszôleges idôt töltsön mindenféle káros következmények nélkül. Nem mintha
úszni járt volna. Ahhoz túl zsúfolt volt a napirendje.Azért volt olyan, amilyen,
mert sok-sok millió év elôtt, amikor az elsô Vogon kimászott Vogária henye
ôstengereibôl, és ott zihált és dagadozott a bolygó szűz partjain, amikor a
ragyogó, fiatal Vogszol nap elöször ragyogott rájuk aznap reggel... akkor és
ott az evolúció erôi lemondtak róluk, undorodva elfordúltak, és leírták ôket,
mint valami szerencsétlen, csúf hibát.Sosem fejlôdtek tovább; ki kellett volna
pusztulniuk.Nem tették, és ezt kétségkívül az ô renyhe agyú, ragacsosan konok
természetük javára kell írnunk.Evolúció? - mondták maguknak. - Kinek kell az? És
amit a természet nem tett meg a kedvükért, azt egyszerűen elnélkülözték, míg
el nem érkeztek az idôk, amikor is a nagyobb anatómiai kellemetlenségeket sebé-
szeti úton enyhítették.                                   
 A természet erôi közben sebes túlórába kezdtek Vogária bolygóján, hogy
kijavítsák az elôzô mulasztásokat.Elôálltak a Sziporkákkal Ékesített Zsilipfúró
Rákkal, melyet a Vogonok felfaltak, miután a héjukat vasbunkókkal szétverték;
lélegzetelállítóan karcsú és tarka, égre törô fákkal, ezeket a Vogonok kidöntöt-
ték, hogy megégessék velük a rákhúst; selyembundás, harmatos szemű, gazellákhoz
hasonlatos lényeket kreáltak, ezeket a Vogonok befogták és meglovagolták.
Szegények nem váltak be közlekedési eszközként, mert a gerincük azonnal eltört,
a Vogonokat azonban ez nem zavarta abban, hogy rájuk üljenek.Œgy múlatta Vogária
bolygója a boldogtalan évezredeket, amíg egyszer a Vogonok felfedezték a csil-
lagközi utazás elveit. Néhány rövid Vogon-év leforgása alatt valamennyien
elvándoroltak, és a Megabrantishalmazban, a Galaxis politikai centrumában
telepedtek le.Ôk alkotják most a Galaktikus Tisztviselôi Kar hihetetlenül
hatalmas gerincét.Megkísérelték, hogy műveltségre tegyenek szert; megkísérelték,
hogy modort és társadalmi viselkedést tanúljanak, de a mai Vogon a legfôbb
vonatkozásokban alig-alig különbözik primitív elôdeitôl. Minden évben
huszonhétezer Sziporkákkal Ékesített Zsilipfúró Rákot importálnak,s azzal múlat-
nak el egy görbe éjszakát, hogy vasbunkókkal szétverik ôket. Prostatikus Vogon
Jeltz, mélységes hitványságában, teljesen tipikus Vogon volt. Ráadásul a stoppo-
sokat se szerette.

Mélyen lenn, Prostatikus Vogon Jeltz zászlóshajójának belsejében, egy sötét kis
kabinban idegesen rezdült egy gyufa lángja. A gyufa gazdája nem Vogon volt, de
mindent tudott a Vogonokról, és jó okkal idegeskedett.                                    
 Ford Prefectnek hívták. Ford körülnézett a kabinban, de nem sokat láthatott:
furcsa és ijesztô árnyak hajladoztak és ugráltak a lángocska fényében, de minden
csöndes volt. Ford halk köszönetet rebegett a Dentrassiaknak.A Dentrassiakat, az
ínyenceknek ezt a rakoncátlan törzsét, melybe egy csapat vad, de kellemes fickó
tartozott, a Vogonok legújabban szívesen alkalmazták hosszújáratú hajóikon
szakácsnak, azzal a szigorú feltétellel, hogy megelégszenek a saját maguk
társaságával.Ez tökéletesen megfelelt a Dentrassiaknak, mivel fölöttébb
kedvelték a Vogon pénzt, mely egyike a Galaxis legkeményebb valutáinak, viszont
ki nem állhatták magukat a Vogonokat. A Dentrassiak egyetlen fajta Vogont
kedveltek: a felbosszantott Vogont.
Ford Prefect nem vált hidrogén, oxigén és szén-monoxid kis felhôjévé.Ford Pre-
fect eredeti neve csupán a Betelgeuse egy obskurus nyelvjárásában érthetô; a
nyelv gyakorlatilag azóta halott, hogy a Nagy Lezúduló Hrung Katasztrófa a
Betelgeuse-VII összes ôsi Praxibetel közösségét elsöpörte a 03758.
Galaxikus-Sziderikus Év-ben. A bolygó teljes népessége elpusztult a Nagy
Lezúduló Hrung Katasztrófa során. Ford apja volt az egyetlen túlélô; életét egy
rendkívüli véletlennek köszönhette, amelyrôl sose tudott számot  adni. Az egész
históriát mély rejtély övezi: igazából mindmáig senki se tudta megmondani, hogy
mi is az a Hrung, és hogy miért pont a Betelgeuse-VII-et tüntette ki a
ezúdulásával. Ford apja nagyvonalúan félresöpörte az ôt szükségképp körülvevô
gyanú felhôjét, és letelepedett a Betelgeuse-V-ön, ahol Fordnak lett apja és
nagybátyja; immár kihalt fajának tiszteletére az ôsi Praxibetel nyelven keresz-
telte meg a fiút.Ford képtelen volt rá, hogy megtanulja a nevét, úgyhogy az apja
végül belehalt a szégyenbe, mely a Galaxis egyes részein még mindig halálos
betegség. Az iskolában a többi gyerek Ix-nek nevezte, ami a Betelgeuse-V nyelvén
azt jelenti, hogy " fiú, aki nem képes kielégítôen megmagyarázni, mi az a Hrung,
sem azt, hogy miért pont a Betelgeuse-VII-et tüntette ki a lezúdulásával "
 Halk nyögést hallott. Nehézkes árnyék mocorgott a földön a gyufa fényében.
Gyorsan elrázta a lángot, kotorászni kezdett a zsebében, kivette, amit keresett.
Felszakította és megrázta. Lekuporodott a földre. Az árny megmozdult.
-Hoztam mogyorót - mondta Ford Prefect.
Arthur Dent megmozdult, ismét felnyögött, érthetetlenül motyogva.
-Tessék, vegyél - sürgette Ford, a zacskót rázogatva. - Valószínűleg vesztettél
némi sót és proteint, hiszen most próbáltad elôször az anyagátviteli suga-
rat. A sörök kipárnázták némileg a szervezetedet.
-Vhrrr... - mondta Arthur. Felnyitotta a szemét.
-Sötét van - mondta.
-Valóban - mondta Ford Prefect -, sötét van.
-Nincs fény - mondta Arthur. - Sötét van, nincs fény.
Ez Ford szerint egyike volt a legérthetetlenebb emberi dolgoknak: az a szokás,
hogy a legnyilvánvalóbb dolgokat leszögezik és ismételgetik, például: "  Szép
napunk van ", vagy " Maga nagyon magas ", vagy " Ó,kedvesem, harminc láb mélyre
zuhantál, jól vagy? "
A jelenség magyarázatára Ford kidolgozott egy elméletet. Eszerint az emberi
lények szája összenô, ha nem járatják. Néhány hónapi megfigyelés és megfontolás
eredményeképp elvetette ezt az elméletet, és újabbal állt elô. Eszerint ha az
emberek nem járatják a szájukat, akkor az agyuk kezd dolgozni. Késôbb elvetette
ezt az elméletet is a benne rejlô rosszindulatú cinizmus miatt, és úgy döntött,
hogy alapvetôen kedveli az emberi lényeket. Továbbra is borzasztóan zavarta vi-
szont azoknak a dolgoknak a rettentôen nagy száma, amelyekrôl az embereknek
fogalmuk se volt.
-Úgy van - egyezett bele. - Nincs fény. - Megkínálta Arthurt néhány szem
mogyoróval. - Hogy érzed magad?                                
-Mint a rosszul fizetô vállalat -mondta Arthur.-Egyes részeim folyton kilépnek
tôlem.
Ford értetlenül meredt rá a sötétben.
-Mit gondolsz - kérdezte Arthur -, megbánnám,ha megkérdezném, hol a pokolban
vagyunk?
Ford felállt.
-Biztonságos helyen - mondta.
-De jó - mondta Arthur.
-A Vogon Építész Flotta egyik űrhajójának a konyharészlegében vagyunk, egy kis
kabinban -mondta Ford.
-Úgy tűnik - mondta Arthur -, ez a "biztonságos"szónak valami egészen szokatlan
értelmezése, melyrôl eddig nem volt tudomásom.
Ford újabb gyufát gyújtott, és keresni kezdte a világítás kapcsolóját.
Az idomtalan árnyak ismét hajladoztak és szökelltek. Arthur feltápászkodott, és
aggodalmasan átnyalábolta magát a karjaival. Félelmetes idegen árnyak tolongtak
körülötte, a levegô áporodott szagokkal volt terhes, melyek azonosíthatatlanul
jutottak a tüdejébe, s valami halk, szűnni nem akaró zümmögés hallatszott, mely
meggátolta abban, hogy összeszedje a gondolatait.
-Hogy kerültünk ide? - kérdezte kissé borzongva.
-Stoppoltunk és felkéredzkedtünk - mondta Ford.
-Micsináltunk? - kérdezte Arthur. - Azt akarod bebeszélni nekem, hogy csak
feltartottuk a hüvelykujjunkat, mire valami gülüszemű zöld szörny kidugta a
fejét, és odakiáltott: Helló, haverok, pattanjatok csak fel, elviszlek
benneteket egészen a basingstoke-i elágazásig?
-Hát - mondta Ford -, a hüvelyk egy elektronikus Sub-Éta jelzôkészülék, az
elágazás innen hat fényévre van Barnard Csillagánál, de egyébként igen, a dolog
többé-kevésbé stimmel.
-És a gülüszemű szörny?
-Tényleg zöld.
-Remek - mondta Arthur -, mikor mehetek haza?
-Semmikor - mondta Ford, és megtalálta a fény kapcsolóját. - Takard el a szemed
-mondta és felkapcsolta.Még maga Ford is meglepôdött.
-A bánatba is - mondta Arthur -, valóban ilyen a repülô csészealj belülrôl.

  Prostatikus Vogon Ieltz végigvonszolta visszataszító zöld testét a parancsnoki
hídon. Mindig maradt benne némi bizonytalan ingerültség,ha lakott bolygókat kel-
lett megsemmisítenie. Szerette volna, ha valaki elmagyarázza neki, milyen
helytelenül is cselekedett, s akkor ô kedvére kiüvöltözhetné magát, és
megkönnyebbülne. Teljes súlyával ráhuppant a vezérlôpult elôtti székre, hátha
eltörik, és akkor valóban dühös lehet valamiért. A szék azonban panaszosan
nyekergett, és épen maradt.
-Takarodj! - üvöltött egy fiatal Vogon ôrre, aki e pillanatban lépett a hídra.
Az ôr azonnal visszavonult, mélyen megkönnyebbülve. Örült, hogy mégsem neki kell
átnyújtania a jelentést, amit éppen most kaptak.A jelentés hivatalos közleményt
tartalmazott, mely szerint a Damográn bolygón létesített állami kísérleti
telepen éppen most adják át azt a csodálatosan új típusú űrhajót, melynek
rendszerbe állítása a jövôben szükségtelenné teszi a hiperűrexpressz utak
építését.Ujabb ajtó nyílt fel, a Vogon kapitány azonban most nem üvöltött, mivel
ez az ajtó a konyhai traktushoz szolgált, ahol a Dentrassiak az ô táplálékát
készítették. Mi sem lenne most jobb, mint egy étkezés.Hatalmas, szôrös lény
szökdelt át az ajtón, kezében az ebéd tálcájával. Bolondul vigyorgott.
Prostatikus Vogon Jeltz el volt ragadtatva. Tudta:ha egy Dentrassi ennyire
boldog, akkor valahol ezen a hajón valami olyasmi történik, amitôl kedvére
feldühödhet.                               
Ford és Arthur körülnéztek.
-Na, mit szólsz? - kérdezte Ford.
-Kissé mocskos, nem?
Ford szemöldökét ráncolva nézte a szűk kabinban szétszórt maszatos matracokat,
mosatlan edényt s az idegen alsónemű bűzös, azonosíthatatlan darabjait.
-Ez munkahely, tudod - mondta. - A Dentrassiak egyik hálófülkéjében vagyunk.
-Mintha azt mondtad volna, hogy Vogonoknak vagy minek hívják ôket.
-Úgy is van - mondta Ford. - A Vogonok vezetik a hajót, a Dentrassiak a
szakácsok, ôk engedtek fel minket a hajóra.
-Zavaros - mondta Arthur.
-Nézd ezt - mondta Ford. Leült az egyik matracra, és kotorászni kezdett a
zsákjában.Arthur gyanakodva megpiszkálta a matracot, és maga is leült. Alig-alig
volt gyanakodnivalója; az Acsargó Kagylók bolygójának mocsaraiban növô
matracokat nagyon gondosan megölik és kiszárítják, mielôtt használatba vennék.
Legfeljebb egy-egy éled fel közülük olykor.Ford odaadta a könyvet Arthurnak.
-Mi ez? - kérdezte Arthur.
-Ez a GALAXIS Útikalauz Stopposoknak. Egy elektronikus könyv. Bármirôl megmond
minden szükséges tudnivalót. Ez a feladata.
Arthur idegesen forgatta a könyvet a kezében.
-Tetszik a borítója - mondta. - NE ESS PÁNIKBA! Ez az elsô segítôkész vagy
érthetô dolog, amit ma hallok.                                 
-Megmutatom, hogy működik - mondta Ford.Elragadta a könyvet Arthurtól, aki még
mindig úgy fogta, mint egy két hete halott pacsirtát. Kihúzta a borítójából.
- Ezt a gombot megnyomod, akkor a képernyôn megjelenik a tartalomjegyzék.
A mintegy háromszor négy hüvelyk nagyságú képernyô kivilágosodott, karakterek
futottak át rajta:
-Téged a Vogonok érdekelnek, tehát beléptetem ezt a nevet így - és még néhány
billentyűt lenyomott.
-Tessék.
A képernyôn zölden villogtak a szavak: Vogon Építész Flották.Ford megnyomta a
képernyô alatti nagy piros gombot, s megindult a szavak villogó áradata.
Ugyanakkor a könyv hangosan is mondta a cikkely szövegét, nyugodt, csöndes,
kimért hangon. Ezt mondta:
    Vogon Építész Flották. Ha stoppot akarsz kapni tôlük, egyet tehetsz:
    lemondhatsz róla. A Vogon faj egyike a legellenszenvesebbeknek
    a Galaxisban: nem kifejezetten gonoszak, de modortalanok, bürokratiku-
    sak;fontoskodóak és érzéketlenek. Kisujjukat se mozdítanák, hogy
    megmentsék saját nagymamájukat a Traal bolygó Mohó Bogárpattintó
    Fenevadjától, hacsak nem kapnak írásos utasítást három példányban,
    aláírva, beküldve, visszaküldve, várakoztatva, elveszítve, megtalálva,
    nyilvános vizsgálatnak alávetve, ismét elveszítve, végül három hónapra
    tôzeg alá temetve és gyújtósként hasznosítva.Ha italt akarsz kapni egy
    vogontól, legegyszerűbb, ha ledugod a torkán az ujjadat.Ha fel akarod
    bosszantani, vesd a nagymamáját a Traal bolygó Mohó Bogárpattintó Fenevadja
    elé.Semmilyen körülmények között se hagyd, hogy egy Vogon a jelenlétedben
    olvassa fel a verseit.                                   
Arthur pislogott.
-Micsoda könyv! És hogy kaptunk mégis stoppot?
-Éppen ez az. A könyv elavult - mondta Ford, és visszacsúsztatta az útikalauzt a
tokjába. - Az Új, Átdolgozott Kiadás számára végzek terepkutatást, s a javaso-
landó változások egyike az, hogy a Vogonok mostanában Dentrassiakkal fôzetnek
maguknak, ami elég hasznos kiskaput tár fel a számunkra.Fájdalmas kifejezés
cikázott át Arthur arcán.
-Kik azok a Dentrassiak? - kérdezte.
-Nagyszerű fickók - felelte Ford. - Tényleg ôk a Galaxis legjobb szakácsai és
legjobb mixerjei, és minden másra fittyet hánynak. És mindig készséggel felve-
szik a stopposokat, részben mert kedvelik a társaságot, fôleg pedig, mert ezzel
is bosszantják a Vogonokat.És éppen ez az, amit tudnod kell, ha elszegényedett
stoppos létedre szeretnéd kevesebb mint napi harminc altair dollárért megnézni
a Világegyetem Összes Csodáját. És éppen ez az én munkám. Izgalmas, nem?
Arthur levertnek látszott.
-Káprázatos - mondta, és rosszalló pillantást vetett az egyik matracra.
-Sajnos megrekedtem a Földön, és a tervezettnél több idôt kellett ott töltenem
-magyarázta Ford. -Eredetileg egy hétre jöttem, de tizenöt évig ottragadtam.
-Hogy kerültél oda a legelején?
-Egyszerűen. Stoppoltam egy cukkolót.
-Egy cukkolót?
-Igen.
-Ööö. . . az mi
-A cukkoló? Általában valami gazdag kölök, akinek semmi dolga. A cukkolók
bejárják a Galaxist, olyan bolygókat keresnek, melyek még nem teremtettek
csillagközi kapcsolatot, és megzümmögik ôket.                                 
-Megzümmögik ôket? - Arthurban egyre erôsödött az az érzés, hogy Ford élvezettel
keseríti meg az életét.
-Igen -mondta Ford - megzümmögik ôket. Keresnek valami isten háta mögötti zugot,
ahol alig jár valaki, azután leszállnak néhány szerencsétlen, mit sem sejtô
lélek orra elôtt, akinek a kutya se hisz majd, fel-alá korzóznak elôttük, ostoba
antennákkal a fejükön, és bip-bip hangokat hallatnak. Igazán gyermeteg vicc.Ford
feje alá tette a kezeit, hátradôlt az egyik matracon,és tenyérbemászón önelégült
arcot vágott.
-Ford - makacskodott Arthur -, tudom, hogy hülyén hangzik, de mondd: mit keresek
én itt?
- Azt te is tudod - mondta Ford. - Kimentettelek a Földrôl.
-És mi történt a Földdel?
-Á! A Földet megsemmisítették.
-Tán csak nem - Arthur fel sem emelte a hangját.
-De igen. Egyszerűen elpárolgott, bele az űrbe.
-Nézd - mondta Arthur -fájlalom a dolgot.
Ford a homlokát ráncolta, és látszott, hogy Arthur kijelentésén töpreng.
-Igen - mondta végül. - Megértem az álláspontodat.
-Érti az álláspontomat! - Arthur felháborodottan üvöltött. - Érti!
Ford felpattant.
-Nézd a könyvet - sziszegte sürgetôen.
-Mit?
"NE ESS PÁNIKBA!"
-Nem estem pánikba!
-De igen.
-Jó, hát akkor pánikba estem, mi mást tehetnék?
-Tarts velem, és érezd jól magad. A Galaxis remek hely. Szükséged lesz erre a
halra a füledben.                                        
-Hogy tetszik ezt mondani? - kérdezte Arthur megítélése szerint a lehetôségekhez
képest udvariasan.Ford kezében kis üvegedényt tartott, melyben telje-
sen tisztán látszott a vonagló sárga hal. Arthur pislogott.Szerette volna, ha
talál valami egyszerűt és felismerhetôt, amiben megkapaszkodhat. Szerette volna,
ha nem csupán a Dentrassi alsóneműt és az Acsargó Kagylók matracait látja, és
egészen biztonságosan érezte volna magát, ha csak egy pirinyó zacskó zabpelyhet
talál. Ehelyett a Betelgeusérôl származó pasast látta, aki azt ajánlotta, hogy
dugjon egy sárga halat a fülébe. Nem érezte biztonságban magát.Fülrepesztô zaj
szakadt hirtelen rájuk. Arthur még a forrását se találta. Rémülten kapkodott
levegô után az érthetetlen hangok áradatában, mely úgy hangzott, mintha valaki
gargarizálni próbálna, miközben támadó farkasfalkával viaskodik.
-Cssst! - mondta Ford. - Figyelj, ez fontos lehet!
-Fo. . .fontos?
-A fedélzeti hírközlô rendszer a Vogon kapitány üzenetét mondja.
-Azt akarod mondani, hogy ez a Vogon beszéd?
-Figyelj!
-De hát nem tudok vogonul!,
-Nem is kell tudnod. Elég, ha ezt a halat beteszed a füledbe.
Ford villámgyors mozdulattal Arthur fülére csapott. Arthur émelyegve érezte,hogy
a hal belecsúszik a hallójárataiba. Elszörnyedve kapkodott levegô után,s pár
másodpercig a fülében kotorászott, aztán szép lassan elkerekedtek a szemei a
megdöbbenéstôl. Annak a vizuális élménynek az auditív megfelelôjét érezte,
amikor az ember két arc árnyképét nézi, s egyszer csak egy fehér gyertyatartót
lát. Vagy amikor az ember egy csomó színes pöttyöt néz egy papírlapon,
melyek hirtelen hatos számjeggyé állnak össze, s ez azt
jelenti, hogyjókora összeget kell fizetni az optikusnak
az új szemüvegért.                                     
Arthur még mindig a vonyító gargarizálást hallotta,ezt jól tudta; ám most mindez
teljesen érthetô angol szöveggé állt össze.
Ez hallatszott. . . 

           6.fejezet




-Hluu bluu gargla bloo hluu bluu gargla bloo hlu hlu hloo hloo gargla hloo hloo
hlu gargla bluu bluu hloo gargla gargla szlöörp hloo uuuff hogy bárki más jól
érezze magát. Ismétlem. Itt a kapitányotok beszél, úgyhogy bármit csináltok is,
hagyjátok abba, és figyeljetek ide. Elsôsorban látom a műszereinken, hogy a
hajón két stoppos dekkol. Helló, akárhol bujkáltok is.Szeretném magam nagyon
világosan megértetni: egyáltalán nem látunk szívesen titeket. Keményen dol-
goztam, hogy idáig felküzdjem magam, s nem azért váltam egy Vogon építészhajó
kapitányává, hogy taxival szolgáljak egy rakomány degenerált potyautasnak.
A kutatóosztag már elindult, s mihelyst megtalálnak titeket, kihajíttatlak a
hajóról. Ha nagyon szerencsések vagytok, akkor esetleg felolvasok elôbb néhányat
a verseimbôl.Másodsorban hamarosan végrehajtjuk az ugrást a hiperűrbe,
Barnard Csillaga felé.Megérkezésünk után hetvenkét órát a javítódokkban töltünk.
Ez alatt az idô alatt senki se hagyhatja el a hajót. Ismétlem, az összes
planetáris eltávozási engedély érvénytelen. Épp most vagyok túl egy pocsék
szerelmi kudarcon, s nem látom be, miért kellene hagynom, hogy bárki más jól
érezze magát. Vége!
A zaj megszűnt.Arthur szégyenkezve észlelte, hogy a földön fekszik kis csomóba
kuporodva, karjaival a feje körül. Halványan vigyorgott.

-Elragadó férfiú - mondta -, bárcsak lenne egy lányom, megtilthatnám neki, hogy
hozzámenjen.
-Fölösleges volna - világosította fel Ford. - Körülbelül annyi vonzerejük van,
mint egy országúti balesetnek. Nem, ne mozdulj - tette hozzá, ahogy Arthur
kezdett volna kigömbölyödni. - Jobb, ha felkészülsz az ugrásra a hipertérbe.
Kellemetlenül hasonlít a berúgásra.
-Mi olyan kellemetlen a berúgásban?
-Kérdezz meg egy pohár szeszt.
Arthur ezen eltűnôdött.
-Ford - mondta aztán.
-Igen?
-Mit csinál ez a hal a fülemben?
-Fordít. Ez egy Bábel-hal. Ha akarod; nézd meg a könyvben.
Odalökte a GALAXIS Útikalauzt, s maga is embriópózba kuporodott, hogy
felkészüljön az ugrásra.És ekkor Arthur agyának kiesett az alja.Szemei
kifordultak. Lábai a feje búbján szivárogtak kifelé.A szoba simára lapult
körülötte, körbeperdült, a semmibe távozott, s magára hagyta Arthurt, aki szép
lassan belecsúszott a saját köldökébe.Ez volt a hiperűrugrás.

-A Bábel-hal - mondta csöndesen a GALAXIS Útikalauz - kicsi, sárga és pióca
alkatú, s valószínűleg a legfurcsább lény a világegyetemben.Agyhullám-energi-
án él, mégpedig nem a hordozójáén, hanem azokon,amelyek kívülrôl érik a
hordozóját. A beérkezô agyhullám-energiák összes tudat alatti mentálisfrekven-
ciáját abszorbeálja, és testébe építi. Majd exkrementumként a hordozója agyába
üríti azt a telepatikus mátrixot,amely a tudatos mentálisfrekvenciák és a
hordozó elme beszédközpontja idegijelzéseinek kombinálásából adódik. Mindez
gyakorlatilag azt jelenti, hogy aki egy Bábel-halat dug a fülébe, az azonnal
megért bárkit bármilyen nyelven. A ténylegesen hallott beszédelemek dekódolják
azt az agyhullámmátrixot, amelyet a Bábelhal táplál a hordozója agyába. Mármost
bizarrul valószínűtlen, hogy pusztán az evolúció tiszta véletlenje eredménye-
képpen létrejöhet valami, ami ennyire észbontóan hasznos. Ezért néhány
gondolkodó egyenesen Isten nem létezésének végsô és legkézenfekvôbb bizo-
nyítékát látja benne.E gondolkodók nagyjából így érvelnek:
-Nem vagyok hajlandó rá - mondja az Úr -, hogy létezésemrôl bizonyítékot
szolgáltassak. Mert a bizonyíték kizárja a hitet, s hit nélkül én semmivé válok.
-A Bábel-hal viszont -  így az Ember - kész lebukás,nem? Sose fejlôdött volna ki
véletlenül. Tehát létezésedet bizonyítja; ez esetben pedig a saját érvelésed
alapján nem létezel. Quod Erat Dernonstrandum.
-A fenébe - mondja az Úr. - Erre nem is gondoltam-és menten felszívódik egy
logikai buborékban.
-Ez könnyen ment - mondja az Ember, és gyorsan megpróbálja bebizonyítani, hogy a
fekete az fehér, míg el nem gázoltatja magát a legközelebbi zebránál.
Legtöbben a mérvadó teológusok közül úgy vélik, hogy ez az érvelés annyit se
számít, mint egy pár dingókutyavese.-Ez azonban nem gátolta meg Oolon Collu-
phidot abban, hogy szép kis vagyont keressen, mikor ezt a vitát választotta
Ez Majd Végre Betesz az Úrnakcímű sikerkönyve fô témájául.Mindez nem akadályozta
meg, hogy a szegény Bábel-hal hatásosan lerombolja a különféle fajok és kultúrák
közti összes kommunikációs akadályt, és így több és
véresebb háború okozójává váljék, mint bárki vagy bármi a történelem folyamán.
Arthur halkan felnyögött. Elszörnyedt a felfedezéstôl, hogy a hiperűrön át
megtett ugrás nem ölte meg. Hat fényév választotta el attól a helytôl, ahol
nemrég még a Föld létezett.A Föld.Émelyítô emlékképek suhantak át háborgó
elméjén.Képzelôereje nem bírt megbirkózni az egész Föld elvesztésének a
gondolatával. Próbálta noszogatni az érzéseit. Az apja, anyja, húga elvesztésére
gondolt.Semmi. Rengeteg közeli ismerôsére gondolt. Semmi.Arra a vadidegen
fickóra gondolt, aki mögött sorban állt két napja a szupermarketben
-hirtelen ütést ér-zett. Oda a szupermarket! Minden oda van. Nelson Oszlopa oda
van! Oda lett Nelson Oszlopa, és még csak föl sem hördül senki, mert mindenki
oda lett, aki felhördülhetne. Mostantól fogva Nelson Oszlopa csak az ô elméjében
létezik. Anglia csupán az ô elméjében létezik, idezárva, ebbe a nyirkosan bűzlô,
acéllal bélelt űrhajóba. Érezte, hogy rátör a klausztrofóbia.Oda lett Anglia.
Ezt megértette - valahogy sikerült felfognia. Újrapróbálta. Amerika - gondolta
-odalett. Hiába. Megint szerényebben próbálkozott. New York oda lett. Semmi.
Eddig se hitt a létezésében igazán. A dollár - gondolta - egyszer s mindenkorra
lezuhant. Enyhe borzongás. Elsöpörték a Bogartfilmeket - mondta magában, s ez
jócskán mellbe vágta. McDonalds - gondolta. Nincs több hamburger, se hot dog.
Elájult. Arra tért magához egy másodperccel késôbb, hogy az anyjáért zokog.
Felpattant.
- Ford!
Ford felnézett a sarokból, ahol csöndben dudorászva üldögélt. Az űrutazásnak azt
a részét, amelyet az űrön keresztülutazással kellett tölteni, meglehetôsen
fárasztónak tartotta.
-Mi van? - kérdezte.
-Ha ennek a könyvnek az utazója vagy, és a Földön jártál, akkor nyilván
gyűjtöttél róla anyagot.
-Hát igen, sikerült valamelyest bôvítenem az eredeti szócikken.
-Hadd lássam, mit ír ez a kiadás. Látnom kell!
-Jó, tessék. - Ford ismét odalökte a könyvet.Arthur megmarkolta a könyvet,
és megpróbált uralkodni keze reszketésén. Betáplálta a megfelelô oldal adatait.
A képernyô villogva örvénylett, majd nyomtatott szöveggé alakult. Arthur meredt
szemmel nézte.
-Nincs is ilyen szócikk! - kiabálta.
Ford belenézett a könyvbe Arthur válla fölött.
-Dehogyis nincs! - mondta. - Ott lenn, nézd csak,a képernyô alján, mindjárt az
Eccentrica Gallumbit, az Eroticon-VIháromkeblűfekete örömlánya után.
Arthur pillantása követte Ford ujját. Egy pillanatig fel se fogta, amit lát.
Aztán kitört:
-Micsoda? Ártalmatlan? Ez minden a Földrôl? Ártalmatlan! Egyetlen szó!
Ford vállat vont.
-Százmilliárd csillag kering a Galaxisban, s a könyv mikroprocesszorai véges
kapacitásúak - mond-ta - és persze senki se tudott sokat a Földrôl.
-Az ég szerelmére, remélem, legalább te finomítottál egy kicsit ezen!
-Na igen, összehoztam egy új szócikket, és továbbítottam a szerkesztônek.
Itt-ott meg kellett nyirbálnia egy kicsit, de azért érezhetô a fejlôdés.
-Mért, most mit ír? - kérdezte Arthur.
-Jobbára ártalmatlan - vallotta be Ford zavartan köhécselve.
-Jobbára ártalmatlan?! - üvöltött Arthur.
-Mi ez a zaj? - sziszegte Ford.
-Én üvöltök! - üvöltötte Arthur.
-Ne. Csönd! - mondta Ford. - Attól tartok, baj van.
-Még ô tart attól, hogy baj van!
Az ajtón túlról menetelô léptek hallatszottak.
-A Dentrassiak? - suttogta Arthur.
-Nem, ezek vasalt csizmát viselnek.
Élesen csörgô zörej hallatszott az ajtó felôl.
-Hát akkor kik ezek? - kérdezte Arthur.
-Ha szerencsénk van - mondta Ford - akkor csak a Vogon osztag jött, hogy a
világűrbe hajítson minket.
-És ha nincs?
-Ha nincs szerencsénk - mondta Ford komoran -akkor a kapitány komolyan gondolta,
hogy elôszôr felolvas nekünk a verseibôl.  

            7. fejezet


  Magától értetôdik, hogy a Vogon költészet  a harmadik legrosszabb a
világegyetemben. A második legrosszabb Kria Azgótjaié.Amikor az Azgót Költôk
Nagymestere, Dagályos Morrogh elôadta Óda a Kis Csomó Zöld Dagadékhoz, Melyet
A Hónom Alatt Leltem Egy Nyári Reggelen című poémáját, a hallgatóságból négyen a
helyszínen kimúltak belsô vérzés következtében, és a Közép-Galaktikus Művészet-
Mani-puláló Tanács elnöke is csak úgy menekült meg, hogy lerágta a saját lábát.
Morrogh mint jelentették, " csalódottan értesült " a költemény fogadtatásáról,
és Kedvenc Fürdôszobai Gargarizálásaim című, tizenkét kötetes eposzának
felolvasására készült, amikor is a saját vastagbele elkeseredett gesztusra
szánta el magát az élet és a civilizáció védelmében. Egyenesen keresztül szö-
kent Morrogh nyakán, és kiszorította agyából a szuszt.A világmindenség
mindenkori legrosszabb költészete a szerzôvel,Paula Nancy Millstone Jenningsszel
(Greenbridge, Essex, Anglia) együtt elpusztult, amikor megsemmisítették a Föld
nevü bolygót.

  Prostatikus Vogon Jeltz lassú mosolyra húzta az arcát. Nem is annyira a hatás
végett tette, mint inkább azért, hogy felidézze az izommozgások megfelelô sor-
rendjét. Éppen befejezte terápiás szempontból roppant hatékony üvöltözését
foglyaival, úgyhogy most kellemesen elernyedt,és készen állt egy kis érzéketlen-
kedésre.A foglyok egy-egy, a Költészet Élvezetét Szolgáló Székben ültek -
beszíjazva. Költészetük várható fogadtatásának tekintetében a Vogonok nem
tápláltak illúziókat. Valamikor régen a fejükbe vették, hogy kielégítôen fejlett
és művelt fajként ismertetik el magukat. Korai irodalmi erôfeszítéseiket is
ennek jegyében fejtették ki. Utóbb ezt feladták, és egyetlen hajtóerejük a mohó
vérszomj maradt.Hideg verejték verte ki Ford Prefect homlokát, s lassan
csordogált a halántékához rögzített elektródok körül. Az elektródok bonyolult
elektronikus készülékekhez kapcsolódtak -képzeterôsítôkhöz,ritmikus moduláto-
rokhoz, alliteratív rezonátorokhoz, hasonlattárakhoz -, valamennyi a költemény
nyújtotta élmény fokozott átélését szolgálta, és azt, hogy a költôi
gondolatokból a legapróbb nüansz se vesszen kárba.Arthur Dent vacogva ült a
székben. Fogalma se volt, mi vár rá, de tudta, hogy aznap semmi kedvére való
se történt, s nem bízott a gyors javulásban.
A Vogon hozzálátott, hogy felolvassa a saját maga kreálta, bűzös kis passzust.
-Ó, pirsönô morgolosta - kezdte. Fájdalmas rángások futottak végig Ford testén;
erre még ô se számított.
Vizelevényeid mint a / többözös rejtjeméh hátán a szederjes gennyekély.
-Aaaaaaauuuuuuuuhhhháááááhh! - nyögött Ford Prefect, és fejét hátrarángatta,
míg a fájdalom csomókban taposott át rajta. Halványan látta, amint Arthur elôre-
hátra hintázik a szomszéd széken. Összeszorította a fogát.
-Huss,fohászom száll feléd- folytatta a könyörtelen Vogon -,kedvelátos
zümmögényem!
Hangja a szenvedély borzasztó magasságaiba csikordult.
-Abroncskodón körbesarj suhogó pettyeleveddel,mert szétmarcangolom tukobibircs
csókjaidat pucugánycsökömmel, rrreglásrl!
-NNNNNNNNjjjjjjjjjuuuuuuuhhzhhhhhhhauuuuuhhhhh!-üvöltötte Ford Prefect és még
egyszer megvonaglott, ahogy az utolsó sor elektronikus lelkesültsége telibe
kapta a halántékai között. Összecsuklott.
Arthur lezseren hátradôlt.
-És most, Földlakók - berregte a Vogon (nem tudta, hogy Ford Prefect
tulajdonképpen a Betelgeuse környékérôl származott, s fütyült volna rá, ha
tudja)
-Egyszerű választási lehetôséggel ajándékozlak meg benneteket! Vagy elpusztultok
az űr vákuumjában,vagy. . . - rövid hatásszünet - vagy pedig megmondjátok, hogy
tetszett a versem!
Hátravetette magát a hatalmas, bôrszerű, denevér formájú székben, és a foglyait
figyelte. Megismételte a mosolyt.Ford hörögve kapkodott levegô után.Végiggörget-
te berozsdásodott nyelvét száraz szájában, és felnyögött.Arthur vidáman így
szólt:
-Az igazat megvallva, nekem tetszett.
Ford leesett állal bámulta. Ez a megközelítés föl se merült benne. A Vogon
meglepôdve húzta fel a szemöldökét; ezzel sikeresen eltakarta az orrát, ami
önmagában is hasznos volt.
-Nagyszerű! - berregte meglehetôs ámulatban.
-Hogyne - mondta Arthur. - Némely metafizikai szóképet igazán különlegesen
hatásosnak találtam.
Ford tovább bámulta Arthurt, s azon volt, hogy gondolatait e totálisan új
koncepció szolgálatába állítsa. Lehet, hogy innen is kiszemtelenkedik magukat?
-Folytasd csak - bátorította a Vogon.
-Ó. . . és. . . ööö: . . a ritmikai eszközök is érdekesek-folytatta Arthur -
ahogy jól érzékelhetôen ellenpontozták a.:. ööö... - és belezavarodott.
Ford a segítségére sietett és megkockáztatta:-Ellenpontozzák a metaforák
szürrealizmusát,melyek a... ööö... - Ô is elakadt,de Arthur már újra felkészült.
..melyek a szerzô könyörületes lelkébôl fakadó humanitásra. . .
-Vogonitásra - sziszegte Ford.
-Vogonitásra (bocsánat) - Arthur kezdte biztos talajon érezni magát -
vogonitásra alapozódnak, és átszövik az egész versstruktúra gyökét, itt
szublimálva, ott transzcendentálisan, összességében pedig összhangra törekedve a
másik alapvetô kettôsségével -Arthur a diadalmas crescendo felé közeledett -míg
az olvasó kifejezô és életteli betekintést nyer a. . . ööö. . .a.. . - A cres-
cendo majdnem kudarcba fulladt, ám Ford megadta a kegyelemdöfést.
. . .betekintést nyer a költemény mondanivalójába!-vágta ki. Aztán a szája
sarkából odasúgta: - Jól van,Arthur, ez nagyszerű volt!
A Vogon szemügyre vette ôket. Fajának megkeseredett lelke megrezzent egy
pillanatra, de aztán másként döntött. Túl kevés, túl késô. Hangja most leginkább
a nejlonharisnyát szaggató macskáéra hasonlított.
-Tehát úgy vélitek, azért írok verseket, mert komisz, szívtelen, könyörtelen
külsôm mélyén igazában arra vágyom,hogy szeressenek? - Várt egy kicsit.-Œgy van?
Ford idegesen felnevetett.
-Igen, akarom mondani, igen, ugye - mondta -végül is mindannyian, lelkünk
mélyén, hiszen tudod. . .ööö. . .
A vogon felállt.
-Teljes tévedés - mondta. - Azért írok, hogy ko-misz, könyörtelen, szívtelen
külsômet kellemes megkönnyebbüléshez juttassam. Egyébként mindenképpen
kidobatlak titeket a hajóról. Ôrség! Vigyétek a foglyokat a hármas számú
légzsiliphez, és hajítsátok ki!
-Micsoda?! - kiabált Ford.
Tagbaszakadt, fiatal Vogon ôr lépett mögéjük, és dagadt mancsaival kitépte ôket
a szíjak közül.
-Nem dobhattok minket az űrbe! - kiabálta Ford.
-Könyvet akarunk írni!
-Az ellenállás értelmetlen - bömbölte a Vogon ôr.
Ez volt az elsô kifejezés, melyet a Vogon Ôrök Testületében elsajátított.
A kapitány szenvtelen élvezettel figyelte ôket egy darabig, majd hátat
fordított. Arthur vadul körülnézett.
-Nem akarok meghalni! - kiáltotta. - Még mindig fáj a fejem! Nem akarok
fejfájósan menni a mennyországba, utálatos lennék, és nem élvezném! Az ôr
mindkettejüket erélyesen nyakon ragadta, s alázatosan meghajolva a kapitány
háta felé, letaszajtotta ôket a parancsnoki hídról. Az acélajtó becsapódott, s a
kapitány magára maradt. Halkan dudorászva mélázott, míg könnyedén pörgette
versesfüzete lapjait.
-Hmmm - mondta - ellenpontozzák a metaforák szürrealizmusát. . . - Gondolkodott
egy pillanatig, majd komoran elvigyorodott. - A halál túl jó nekik -mondta.
A hosszú acélfolyosó visszhangzott a gumiszerű Vogon hónaljakba csippentett
humanoidok erélytelen küszködéseitôl.
-Ez óriási - köpködte Arthur. - Eressz el, te barom!
A Vogon ôr továbbrángatta ôket.
- Ne aggódj! - mondta Ford. - Mindjárt kigondolok valamit.- Nem sok remény volt
a hangjában.
-Az ellenállás értelmetlen! - bömbölte az ôr.
-Te csak ne mondj ilyeneket - makogott Ford.-Hogy tartsam fenn pozitív szellemi
hozzáállásomat, ha te ilyeneket beszélsz
-Úristen! panaszkodott Arthur. - Te beszélsz pozitív hozzáállásról, mikor a te
világodat meg sem semmisítették ma! Reggel felébredtem, arra gondoltam,
kellemes, könnyű napom lesz, olvasgatok, megfésülöm a kutyát. . . Még alig múlt
négy, és már kifelé hajítanak egy idegen űrhajóról, Hat fényévre a Föld füstölgô
maradékától! - Hörgött és krákogott, ahogy a Vogon ôr szorított a fogáson.
-Jól van, jól van - mondta Ford. - Elég legyen a pánikból!
-Ki beszél itt pánikról? - csattant fel Arthur. - Ez még csak a kulturális sokk.
Csak várj, míg beleélem magam a helyzetbe, és megtalálom a helyemet. Majd akkor
kezdem a pánikot!
-Arthur, te hisztériázol. Fogd be a szád! - Ford elkeseredett erôfeszítést tett,
hogy gondolkozzék, de az ôr azonnal félbeszakította:
-Az ellenállás értelmetlen!
-És te is befoghatod a szádat! - förmedt rá Ford.
-Az ellenállás értelmetlen!
-Ugyan, maradj már! - mondta Ford. Addig csavarta a fejét, amíg egyenesen az ôr
arcába nézhetett.Átvillant a fején egy ötlet.
-Mondd csak, élvezed, amit csinálsz? - kérdezte hirtelen.
Az ôr megtorpant, s lassanként szétolvadt arcán a végtelen butaság kifejezése.
-Élvezni? - zúgta. - Hogy érted ezt?
-Úgy értem - mondta Ford -, hogy teljes, kielégítô életet biztosít-e? Csörtetsz,
üvöltözöl, kihajítod az embereket az űrhajóból...
A Vogon az alacsony acélmennyezetre bámult,szemöldökei csaknem átbuktak
egymáson. Álla leesett.
-Hát - mondta -, az idôbeosztás jó. . .
-Jónak is kell lennie - helyeselt Ford.
Arthur Ford felé csavarta a fejét.
-Ford, mit művelsz? - suttogta ámultan.
-Érdeklôdöm a környezô világ iránt - felelte Ford.
-Szóval az idôbeosztás kellemes? - tért ismét a tárgyra. A Vogon lebámult rá,
miközben lustán küszködtek a gondolatai a ködös mélységben.
-Egen - mondta -, hogy szóba hoztad, maguk a feladatok elég utálatosak.
Kivéve. . . - megint gondol-kodott, ehhez a plafonra kellett merednie
-kivéve némi kiabálást, amit élvezek.
Teletöltötte a tüdejét, és bömbölni kezdett:
-Az ellenállás. . .
- Hogyne, igen - szakította félbe Ford sietve: -Kitűnôen csinálod, tudjuk.
Ha azonban többnyire utálatos - mondta lassan, hogy minden egyes szó célba
érhessen -, akkor miért csinálod? Miért? A lányok miatt? A zsozsóért? Mert
férfias? Vagy úgy véled, érdekes kihívást jelent, ha ki kell egyezned a fel-
adattal járó lélektelen unalommal?
Arthur zavarodottan kapkodta ide-oda a fejét köztük.
-Ööö... - mondta az ôr. - Ööö... Nemtom. Azt hiszem, én csak. . . csak csinálom.
A nénikém azt mondta, hogy az ürhajószolgálat az jó karrier egy fiatal Vogonnak;
tudjátok, az egyenruha, a mélyen csüngô kábítópisztoly-táska, a lélektelen
unalom..
-Látod, Arthur - szólt oda Ford, s a hangján érzôdött, hogy érvelése végsô
következtetéshez ért -és még te beszélsz problémákról.Jogosan, vélte Arthur.
A szülôbolygóját ért kellemetlenségen túl, a Vogon ôr félig már megfojtotta,
és különben se tetszett neki túlzottan a gondolat, hogy kivágják az űrbe.
-Próbáld beleélni magad az ô problémájába - nógatta Ford. - Nézd a szegény
fickót, másból sem áll az élete, mint csörtetésböl, emberek űrbe hajigálásá-
ból. . . és üvöltözésbôl - tette hozzá az ôr.
-És üvöltözésbôl, hogyne - mondta Ford, miközben barátságos leereszkedéssel
megveregette a nyakát szorongató dagadt mancsot. - És még csak nem is tudja,
miért csinálja.Arthur elismerte, hogy ez nagyon szomorú. Pici,erôtlen gesztussal
jelezte egyetértését; a beszédhez nem volt elég levegôje.A zavarodottság mély
morajlása hallatszott az ôr felôl.
-Hát, ha így teszitek fel a kérdést, akkor azt hiszem. . .
-Okos ifjú - bátorította Ford.
-Jól van, no! - A moraj folytatódott.  Nos mi mást tehetnék?
-Egyszerű - mondta Ford ragyogva, de lassan -hagyd abba az egészet. Mondd meg
nekik folytatta- hogy nem csinálod tovább. - Úgy érezte, hozzá kellene tennie
valamit, egyelôre azonban úgy látszott, az ôr elméjét az is leköti, hogy az
eddigieket megeméssze.
-Öööörrrrrmmmmmmmmmmmmmm. . . - mondta az ôr -- öhm,ez nem hangzik valami jól.
Ford érezte, hogy az alkalom kisiklik a kezébôl.
-Na, várj egy kicsit - mondta. - Ez még csak a kezdet, látod, ennél sokkal
többrôl van szó, tudod.Ám az ôr új fogást vett, és folytatta feladata elvég-
zését, azaz tovább ráncigálta foglyait a zsilip felé.Szemmel láthatólag
elérzékenyült.
-Nem, azt hiszem, ha nektek mindegy - mondta -akkor mégis inkább belöklek
titeket ebbe a zsilipbe, aztán megyek, és a többi kiabálnivalómat elintézem.
Ford számára egyáltalán nem volt mindegy.
-Ugyan már. . . figyelj csak! - mondta kevésbé vidáman, kevésbé lassan.
-Huhhhggggmmmmmm - mondta Arthur,alig ügyelve a hangsúlyokra.
-Nehogy máris feladd - makacskodott Ford. -Még nem beszéltünk a zenérôl meg a
művészetekrôl meg egy csomó másról sem! Arrghhh!
-Az ellenállás értelmetlen! - bömbölte az ôr, aztán hozzátette: - Tudjátok, ha
kitartó vagyok, elôbb-utóbb akár Üvöltörzsôrmesternek is kinevezhetnek, és hát
nem nagyon keresnek olyan altiszteket, akik nem üvöltöznek, és nem taszigálják a
népeket, úgyhogy inkább maradok annál, amihez értek.
Elértek a zsiliphez. Az erôs, súlyos acéllemezzel fedett nyíláshoz, melyet a
hajó belsô borításába vágtak.Az ôr bekapcsolt valamit, és a nyílás feltárult.
-Azért köszönöm, hogy érdeklôdtetek irántam -mondta az ôr. - Viszlát!
-Berepítette Fordot és Arthurt a nyílás mögötti kis kamrába. Arthur levegô után
kapkodva hevert a padlón. Ford az ajtóhoz mászott, és vállát a becsukódó ajtónak
vetette - eredménytelenül.
-De hát figyelj! - üvöltötte az ôrnek. - Egy egész ismeretlen világ vár rád!
Mit szólsz például ehhez? -Kétségbeesetten kapaszkodott az egyetlen pici kultú-
radarabkába, ami eszébejutott: Beethoven V. szimfóniájának elsô taktusaiba.
-Da-da--da-dum! Semmit se kavar ez fel benned?
-Nem - mondta az ôr. - Egyáltalán nem. De majd megemlítem a nénikémnek.
Ha mondott is még valamit, már nem hallatszott.A zsilip légmentesen bezáródott,
s a motor halk zúgásán kívül semmi se szűrôdött át hozzájuk. Csillogóra
polírozott, hat négyzetméteres, henger alakú kamrában voltak.Ford lihegve
körülnézett.
-Okos kölyöknek tartottam - mondta, és hátát a fal görbületének vetette.
Arthur még mindig ott feküdt a padló hajlatában,ahová az ôr lökte. Nem nézett
fel. Csak feküdt és lihegett.
-Csapdába estünk, nem?
-De igen - mondta Ford. - Csapdába estünk.
-Nem sikerült kieszelned semmit? Mintha azt ígérted volna, hogy kigondolsz
valamit. Lehet, hogy kigondoltál valamit, csak én nem vettem észre.
-Hát persze hogy kigondoltam valamit - lihegte Ford. Arthur várakozásteljesen
felpillantott.
-Sajnos - folytatta Ford - amit kigondoltam, az többé-kevésbé feltételezi,
hogy a vasajtó túlsó oldalán vagyunk.- Ford belerúgott az ajtóba, amin most
hajították ôket keresztül.
-Azért jó ötlet volt, nem?
-Dehogynem, pompás.
-Mi volt az?
-Izé. . . Még nem értem rá, hogy kidolgozzam a részleteket. Most már ugye nem is
érdemes?
-Akkor. . . ööö, most mi lesz? - kérdezte Arthur.
-Ó, ööö, nos, ez a zsilipajtó itt elôttünk néhány pillanat múlva automatikusan
kinyílik, mi nyilván kilökôdünk a világűrbe, és megfulladunk. Ha jól teleszívod
a tüdôdet, akár harminc másodpercig is húzhatod az űrben... - mondta Ford.
Kezeit a háta mögé dugta, felhúzta szemöldökét, s egy ôsi betelgeusei harci
himnuszt kezdett dúdolni. Arthur szemében hirtelen nagyon idegennek tűnt.
-Hát ez az - mondta Arthur. - Meg fogunk halni.
-Igen - mondta Ford -, azaz. . . nem! Várj egy cseppet!
Keresztülvetôdött a kamrán valamiért, ami Arthur látószögén kívül volt.
-Mi ez a kapcsoló?! - kiáltotta.
-Micsoda? Hol?! - kiáltotta Arthur, és megperdült.
-Á, csak vicceltem - mondta Ford. - Tényleg mindjárt meghalunk.
Megint nekivetette hátát a falnak, és tovább dúdolt.
-Tudod - mondta Arthur -, valahányszor Vogon légzsilipekbe zárnak a
Betelgeusérôl származó pasasokkal, hogy kilökjenek a világűrbe, és megfullad-
junk, nagyon szeretném, ha figyeltem volna arra, amit anyám mondott, amikor
kicsi voltam.
- Miért, mit mondott?
-Nem tudom. Nem figyeltem.
-Aha. - Ford tovább dúdolt.
Rémes - gondolta Arthur. - Oda lett Nelson Oszlopa, oda lett a hamburger, semmi
más nem maradt, csak én és az a két szó, hogy jobbára ártalmatlan. Még egy
másodperc, és csak a jobbára ártalmatlan marad.Pedig még tegnap is úgy tűnt,
hogy simán forog a világ.
Felberregett egy motor.A távozó levegô halk szisszenése fülsiketítô robajjá
duzzadt, ahogy a külsô zsilipkapu kitárult az üres feketeségre, melyet
lehetetlenül ragyogó fénypontok tarkítottak. Ford és Arthur kiröpültek, mint a
játék puska dugója. 

         8. fejezet


A GALAXIS Útikalauz szerfelett figyelemreméltó könyv. Az elmúlt számtalan év
során számtalanszor megszerkesztette és átszerkesztette számtalan szer-
kesztôbizottság. A könyv rengeteg utazó és kutató közreműködésével készült.
A bevezetés így kezdôdik:
  " Az űr - nagy. Tényleg nagy. El se hinnéd milyen hatalmasan, terjedelmesen,
   észbontóan nagy.Ugy értem, az ember azt gondolná, a patikushoz hoszszú az út,
   de ez csak egy szem mogyoró az űrhöz képest. Figyelj:.." és így tovább.
Egy idô után persze megállapodik a stílus, s a könyv olyan dolgokat is közölni
kezd, melyekre tényleg szükség van.Œgy például megtudjuk, hogy a mesésen szép
Bethselamin bolygó immár annyira aggódik az évi tízmilliárd turista okozta
kumulatív erózió miatt, hogy az étkezésekkel elfogyasztott, illetve az
exkrementummal távozó súly közötti nettó különbséget a kilépéskor sebészeti
úton eltávolítják a turista testébôl, ezért aztán húsbavágóan fontos, hogy
valahányszor meglátogatjuk ott az illemhelyet, mindíg kérjünk elismervényt.
A tisztesség kedvéért meg kell jegyezni, hogy amikor a csillagok közötti
mérhetetlen távolságok érzékeltetésérôl van szó, nevezetesebb koponyák is
elbizonytalanodnak, nemhogy az útikönyvek bevezetôinek szerzôi.Egyesek így
kezdik: Vegyünk mondjuk egy mogyorót Readingben és egy diót Johannesburgban. . .
..meg egyéb hasonlóan szédítô dolgokat javasolnak.
Az igazság azonban az, hogy a csillagközi távolságok meghaladják az emberi
képzelôerôt.A fény például oly gyorsan halad, hogy a legtöbb faj számára
évezredeket vesz igénybe puszta mozgásának felismerése. Szóval még a fénynek is
idôbe telik, míg egyik csillagtól a másikig elér. A SOL csillagtól például
nyolc perc alatt jut a fény oda, ahol azelôtt a Föld nevű bolygó volt, s további
négy év, míg a Solfénye a legközelebbi csillagszomszédjára, az Alfa Proximára
vetôdik.Ahhoz, hogy a fény a Galaxis túloldalára érjen, hogy például elérje
Damogran bolygóját, ennél kissé tovább kell utaznia: ötszázezer évig.
E távolságon a stoppos rekord valamivel kevesebb mint öt év, persze ilyen tempó
mellett nem sok mindent lehet látni útközben.A GALAXIS Útikalauz arról is
tájékoztat, hogy ha az ember jól teleszívja a tüdejét, akkor harminc másod-
percig bírja ki az űr abszolút vákuumában. A könyv mindazonáltal azt is közli,
hogy - tekintettel az űr észbontó méreteire - annak esélye, hogy az embert ez
alatt a harminc másodperc alatt egy másik űrhajó felszedi: kettô a kétszáz-
hatvanhétezer-hétszázkilencedik hatványon az eggyel szemben. Meghökkentôen
döbbenetes egybeesés következtében ugyanennyi annak az fislingtowni lakásnak a
telefonszáma, ahol Arthur pompás házibulin vett részt valamikor. Ott találkozott
egy remek lánnyal, akivel egyáltalán nem tudott zöldágra vergôdni - a lány
meglépett egy hívatlan vendéggel.
A Föld, az islingtowni lakás és a telefon megsemmisültek ugyan, némi vigaszt
azonban meríthetünk abból a ténybôl hogy egyszer volt létük, ha szerényen is,
felidéztetett, midôn huszonkilenc másodperccel késôbb Fordot és Arthurt
megmentették. 

         9. fejezet


Egy számítógép riadtan csörgött magában, amint érzékelte, hogy az egyik zsilip
minden látható ok nélkül kinyílik és becsukódik.Nem is történhetett volna
okkal - az Ok aznap házon kívül vacsorázott. A Galaxis kilyukadt. A lyuk
szélessége a másodperc elenyészô töredéke, hosszúságánál a centiméter
elenyészô töredéke volt, s egyik végétôl a másikig jó pár millió fényév volt a
távolság. Amikor bezárult, hatalmas halom papírkalap és ünnepi léggömb hullott
ki belôle, és szóródott szét a világmindenségben. Egyméteres piackutatók
hét fônyi csapata is kihullott belôle,és mind meghaltak, részben oxigénhiánytól,
részben a meglepetéstôl...
Kétszázharminckilencezer puhára sütött tükörtojás is kihullott belôle, és a
Pansel-rendszerhez tartozó Poghril bolygó éhínség sújtotta területein
materializálódott hatalmas, kocsonyásan rezgô kupac formájában.Poghril teljes
népessége éhen pusztult, kivéve azt a túlélôt, aki néhány héttel késôbb
koleszterinmérgezésben halt meg. A lyuklét deltaaránya a lehetô legvalószínűtle-
nebb módon verôdött oda-vissza a térben. Közben súlyosan roncsolt egy
véletlenszerűen összeverôdött atomcsoportocskát, mely a múlt mély sötétjében
sodródott az űr steril ürességén át. A roncsolás következtében az atomok a
lehetô legszokatlanabbul valószínűtlen módon kapcsolódtak össze. A létrejött
egységek egykettôre megtanulták, hogyan másolják le önmagukat (éppen ez volt
bennük oly rendkívüli), és súlyos  bajok  okozóivá  váltak  minden  bolygón,
ahová elsodródtak. Œgy keletkezett az élet a világegyetemben.Az Események öt
vad ôrvénye kavargóan viharzott át az ésszerűtlenségen, és felböfögött egy
járdát. Ott feküdt rajta Ford Prefect és Arthur Dent, mind a ketten tikácsoltak,
mint a félig megfulladt halak.
- Na ugye! - Ford levegô után kapkodott, és négykézláb mászva tapogatózott a
járda után, mely az Ismeretlenség Harmadik Kiterjedésén száguldott keresztül.
- Megígértem, hogy kigondolok valamit!
- Ó, hogyne - mondta Arthur. - Hogyne.
- Nagyszerű ötlet volt tôlem - kérkedett Ford -hogy találjak egy erre járó
űrhajót, és megmentessem vele mindkettönket.A valódi mindenség émelyítôen
elhajlott alóluk.Számos utánzat szállongott a nyomában, sorjában, mint a hegyi
kecskék. Az idô kivirágzott, az anyag összezsugorodott. A legmagasabb prímszám
halkan kifejlôdött az egyik zugban, és mindörökre elrejtôzött.
- Ugyan, hagyd már - mondta Arthur. - Csillagászati nagyságú valószínűtlenség
szólt az ötleted ellen.
- Ne szóld le. Bevált.
- Miféle hajón vagyunk? - kérdezte Arthur, miközben az örökkévalóság verme
ásított alattuk.
- Nem tudom - felelte Ford. - Még nem nyitottam ki a szememet.
- Még én se - mondta Arthur.
A világmindenség felpattant, megdermedt, megborzongott, és szétfröccsent néhány
váratlan irányba.Kinyitották a szemüket, és meglehetôs döbbenettel néztek körül.
- Te magas ég! - kiáltotta Arthur. - Ez pont olyan, mint a parti strand
Southendnél!
- Igazán megnyugtattál - mondta Ford.
- Miért?
- Már azt hittem, megbolondultam.
- Lehet, hogy megbolondultál. Lehet, hogy csak képzelted, hogy mondtam.
Ford ezen eltöprengett.
- Hát akkor mondtad vagy sem? - kérdezte.
- Azt hiszem, mondtam - felelte Arthur.
- Lehet, hogy mindketten megbolondultunk.
- Persze - vélekedett Arthur. -Ha mindent egybevetünk, meg kellett bolondulnunk,
hogy azt higgyük, ez itt Southend.
- Azt hiszed, hogy ez itt Southend?
- Hát persze.
- Én is.
- Akkor mindketten megbolondultunk.
- Szép napunk van hozzá - közölte egy arra járó ôrűlt.
- Ki volt ez? - kérdezte Arthur.
- Kire gondolsz? Az ötfejű pasasra azzal a sós heringet termô bodzabokorral?
- Igen.
- Nem tudom. Akárki.
- Aha.
Mindketten a járdán ültek, és feszélyezetten figyelték, amint hatalmas
kisgyerekek ugrándoznak nehézkesen a homokban, és vadlovak vágtatnak keresztül
az égen, hogy gondoskodjanak a vasbeton rácselemek utánpótlásáról a
Bizonytalan Területeken.
- Tudod - mondta Arthur zavartan köhintve -, ha ez Southend, valami nagyon nem
stimmel rajta. . .
- Arra gondolsz, hogy a tenger mozdulatlanul áll, míg az épületek föl-le
hullámzanak? - firtatta Ford.
- Igen, ez nekem is feltűnt. Valójában - tette hozzá, amint Southend,hatalmas
pukkanással hatfelé hasadt, és részei kicsapongó bujasággal pörögtek és
táncoltak egymás körül szédítô sebességgel - az egésszel nagyon nem stimmel
valami.
Fúvósok és vonósok vadul jódlizó hangja szűrôdött át a szél süvítésén, forró
fánkok pattantak ki az útból darabonként tíz pennyért, ocsmány halak viharzottak
alá az égbôl, Arthur és Ford úgy döntött tehát, hogy elszelelnek.Hangok vaskos
falain, archaikus gondolatok hegyein, szalonzene völgyein, ócska cipôk
gyülekezetein és vacak teniszütôkön nyomakodtak át, míg hirtelen egy lány
hangját hallották. A hang teljesen normálisnak tűnt, holott azt mondta:
- Kettô a százezredik hatványon az eggyel szemben, és csökken.
Ford leszánkázott egy fénysugáron, és vadul forgolódott, hogy meglelje a hang
forrását, de semmit se látott, amiben komolyan hihetett volna.
- Mi volt ez a hang?! - kiabált Arthur.
- Nem tudom! - üvöltött Ford. - Nem tudom.Valószínűségi mérôszámnak hangzott.
- Valószínüség? Mirôl beszélsz?
- Valószínűség. Olyasmi, tudod, mint a kettô az egyhez, három az egyhez, öt a
néggyel szemben. Azt mondta, hogy kettô a százezredik hatványon az eggyel
szemben. Ez ugyebár eléggé nagy valószínűtlenséget jelent.Fejük felett
figyelmeztetés nélkül felborult egy kád, benne egymillió gallon puding.
- Mit jelentsen ez?! - kiáltotta Arthur.
- Mi, a puding?
- Nem, a  valószínűtlenség mérôszáma.
- Nem tudom. Fogalmam sincs. Azt hiszem, valami űrhajófélén vagyunk.-Csak abban
reménykedhetek - mondta Arthur -, hogy  nem ez az elsô osztályú szakasz.
Kitüremkedések jelentek meg a tér-idô szövedékében. Csúnya, nagy kitüremkedések.
- Haaaauuuúrrrghhh -közölte Arthur, míg teste  megpuhult, és váratlan irányokba
hajladozott.Southend elolvadt, úgy látszik, a csillagok örvénylenek...pormacska.
...a lábaim elsóvárogtak a naplementébe. . . a bal karom is oda lett. . .
Rémisztô gondolat csapott belé:
- A fenébe is! Hogyan állitsam be a kvarcórámat? - Elkeseredetten forgatta
szemeit Ford felé.
- Ford! Mindjárt pingvinné változol. Kérlek, hagyd abba.
Ismét megszólalt a hang - Kettô a hetvenötezredik hatványon az eggyel szemben,
és csökken.Ford dühödten körbetotyogott a medencéjében.
- Hej, kicsoda vagy? - hápogta. - Hol vagy? Mi történik itt, és hogy lehet
megállítani?
- Kérem, lazítsanak - mondta a hang kedvesen, mintha csak a stewardess nyugtatná
az utasokat a repülôgépen, melynek csak egy szárnya maradt, és két motorja
közül az egyik lángol - nyugodjanak meg, teljes biztonságban vannak.
- Nem ez a lényeg! - háborgott Ford. - A lényeg az, hogy én a teljes
biztonságban pingvinné változtam; a kollégámnak  pedig mindjárt elfogynak a
végtagjai!
- Minden oké, már visszakaptam ôket - mondta Arthur.
- Kettô az ötvenezredik hatványon az eggyel szemben, és csökken - mondta a hang.
-  Az igazat megvallva - tünôdött Arthur -, kicsit hosszabbak, mint amilyeneknek
szeretem ôket, de... .
- Nem gondolod - rikoltozott Ford szárnyaló dühében -, hogy némi magyarázat
azért elkelne?
A hang megköszörülte a torkát. Óriási pilótakeksz vánszorgott a messzeségbe.
- Isten hozta önöket - mondta a hang - az Arany Szív ürhajón! A hang folytatta:
- Kérem, ne rémüljenek meg attól, amit maguk körül látnak vagy hallanak.
Elkerűlhetetlen, hogy bizonyos kellemetlen kezdeti tüneteket érezzenek, mivel az
a valószínűtlenségi szint, melyen megmentettük Önöket a biztos haláltól, igen
magas volt: kettô a kétszázhatvanezredik hatványon az eggyel szemben, talán még
magasabb. Jelenleg a hajó valószínűtlenségi állapotának szintje kettô a
huszonötezredik hatványon az eggyel szemben, csökkenô. Azonnal visszatérünk a
normális állapotokhoz, mihelyst bizonyosak  leszünk abban, hogy mi is a
normális.Köszönöm.Kettô a húszezredik hatványon az eggyel szemben, és csökken.
A hang kikapcsolt.Ford és Arthur egy pici, rózsaszínű világítókamrában voltak.
Ford magánkívül volt az izgalomtól.
- Arthur! - mondta. - Ez fantasztikus! A Végtelen Valószínűtlenség Hajtóerejével
működtetett űrhajó szedett fel bennünket! Hihetetlen! Korábban is hallottam a
rémhíreket. Hivatalosan cáfolták ôket, de úgy látszik, mégis megcsinálták.
Megépítették a Valószínűtlenségi Hajtóművet! Arthur, ez. . . ez. . . Arthur!
- Mi baj? Arthur teljes testével a kabin ajtajának feszült, igyekezett szorosan
bezárni, de az ajtó rosszul illeszkedett.Vékony, szôrös kezecskék nyomakodtak
keresztül a résen, ujjaik tintafoltosak voltak. Vékony hangocskák csattogtak
bolond módra.Arthur felnézett.
- Ford! - mondta. - Végtelen sok majom van odakint, és meg akarják beszélni
velünk azt a Hamlet szövegkönyvet, amit kidolgoztak!

          10. fejezet


A Végtelen Valószínűtlenség Hajtóműve csodálatos új eszköz, mellyel roppant
csillagközi távolságok a másodperc elenyészö része alatt áthidalhatók, és még
csak arra az unalmas piszmogásra sincs szükség a hiperűrben.
 Véletlen szerencse folytán fedezték fel, és a Galaktikus Kormány damograni
kutatócsoportja fejlesztette kormányozható meghajtássá.A felfedezés rövid
története a következô: Természetesen réges-rég ismert volt az elv, mellyel
véges valószínűtlenségek generálhatók. Ehhez csak arra van szükség, hogy egy
Szupra-mütyür 57-Szub-Mezon Agy logikai áramköreit egy atomi vektor-plotterhez
kapcsoljuk, miközben az utóbbit valamilyen erélyes Brown-mozgás Generátorba
meritjük (például egy csésze forró, illatos teába). Gyakorta fel is használták
ezeket a generátorokat arra, hogy a házibulikon felolvasszák a kezdeti fagyos
hangulatot, például úgy, hogy a háziasszony fehérneműjének molekuláit arra
késztették, hogy szimultán ugorjanak egy lábnyit balra, összhangban a
Határozatlansági Elvvel.Tekintélyes fizikusok egész sora jelentette ki, hogy
nem állják az ilyesmit - részint mert ez a tudomány lealacsonyítása, fôként
viszont, mert ôket nem hívták meg azokra a bulikra.A kitartó kudarcsorozatot sem
állhatták, mely azirányú erôfeszítéseiket kísérte, hogy olyan gépeket konst-
ruáljanak, mellyel végtelen valószínűtlenségi mezô lenne generálható. Az ezzel
felszerelt csillaghajó a legtávolabbi csillagok közötti észbénító távolságokon
röpdöshetne. Végül ki kellett jelenteniük, hogy az ilyen gép megépítése
virtuális lehetetlenség.Aztán az egyik diák,akit valamelyik nap egyedül hagytak,
hogy egy különösen rosszul sikerült buli után söpörje fel a labort, azon kapta
magát; hogy így gondolkodik:
- Ha - okoskodott - egy ilyen gép megépítése virtuális lehetetlenség, akkor
szükségképpen véges a lehetetlensége. Ezért ahhoz, hogy egy ilyen gépet építsek,
ki kell számolnom, mennyire valószínűtlen az építése.Ezt a számot be kell
táplálnom a véges valószínűtlenségi generátorba, friss csésze nagyon forró teát
kell töltenem neki... és be is kapcsolhatom.Meg is tette,és meglepôdve észlelte,
hogy sikerült a semmibôl megcsinálnia a hôn áhított és rég keresett Végtelen
Valószínűtlenség Generátort.Még jobban meglepôdött, amikor közvetlenül azután,
hogy a Galaktikus Intézet neki ítélte a Rendkívüli Okosság Díját, tekintélyes
fizikusokból összeverôdött, dühöngô csôcselék meglincselte, mert rájöttek, hogy
legkevésbé az okos mikulásokat állhatják. 

         11 . fejezet


Az Arany Szív Valószínűtlenség-biztos vezérlôfülkéje éppen úgy nézett ki, mint
bármely más teljesen hagyományos űrhajóé, csak éppen ragyogóan tiszta volt,
lévén vadonatúj. A műszerfal elôtti székek némelyikérôl még le se vették a
műanyag huzatot.A kabin majdnem mindenütt fehér volt, négyszögletes és akko-
ra, mint egy kisebb étterem. Valójában nem is volt teljesen négyszögletes: a két
hosszú fal enyhe, párhuzamos ívben elhajlott, a kabin összes sarka és szöglete
izgalmasan erôteljes alakokat körvonalazott.Az igazsághoz tartozik, hogy sokkal
egyszerűbb és kézenfekvôbb lett volna, ha teljesen közönséges, háromdimenziós,
szögletes kabint építenek, viszont akkor oda lett volna a tervezôk öröme.
A kabin mindenesetre izgatóan célszerűnek látszott, a videoernyôkkel a műszerek
körül, a vezérlôrendszer paneljeivel a homorú falon és a domború falba
illesztett, hosszú számítógéppultokkal. Az egyik sarokban magába roskadva
űldögélt egy robot, csillogó-villogó acélfejét csillogó-villogó acéltérdei közé
lógatva. Ez is eléggé új volt, de dacára gyönyörű konstrukciójának és
csillogásának, olyan benyomást keltett, mintha többé-kevésbé humanoid testrészei
nem tartoznának igazán össze. Persze teljesen összetartoztak, de volt valami a
robot testtartásában, ami azt sugallta, hogy összébb is tartozhatnának.Zaphód
Beeblebrox idegesen járkált fel s alá a kabinban, kezeit idônként végigfuttatta
a különféle csillogó műszereken, és izgatottan vihogott.Trillian egy rakás
műszer fölött görnyedt, és jelzéseiket figyelte. A hajó fedélzeti hírközlô
rendszere mindenhová eljuttatta a hangját.
- három az egyhez...kettô...egy...valószínűségi...faktor egy az egyhez. Normális
állapot. Ismétlem, normális állapot.
Trillian kikapcsolta a mikrofonját, aztán elmosolyodott, visszakapcsolta és
beleszólt:
- Ha tehát még mindig van valami, amivel nem tudnak megbirkózni, az az önök
magánügye. Kérem, várjanak nyugodtan, hamarosan önökért küldünk.
Zaphod bosszúsan kitört:
- Trillian, kik ezek?
Trillian szembefordult vele, és vállat vont.
- Csak két pasas, akiket mintha a puszta űrbôl szedtünk volna fel - felelte.
- ZZ9 Plurális  Alfa Szekció.
- Igen, hogyne; nagyon kedves gondolat volt, Trillian - sopánkodott Zaphod.
- Mégis biztos vagy benne, hogy bôlcsen cselekedtél az adott körülmények  kö-
zött? Úgy értem, itt menekülünk meg minden, mostanra már biztos nyakunkon a fél
galaktikus rendôrség, erre megállunk, hogy felszedjünk holmi stopposokat. Jó,
tíz pontból tíz a tiéd a gesztusért, viszont néhány millió pont levonás jár a
józan ész hiányáért.
Bosszúsan dobolt ujjaival a vezérlôpulton. Trillian nyugodtan odább tolta a
kezét, még mielôtt Zaphod megérinthetett volna valami igazán fontosat. Bármi-
lyen tulajdonságokat vonultatott is fel Zaphod - lendületességet, virtuskodást,
önhittséget -,  műszaki szempontból tehetségtelen volt. Képes volt arra, hogy
kiszámíthatatlan taglejtésével bármikor felrobbantsa a hajót. Trillian
mindinkább gyanította, hogy Zaphod élete azért olyan vad és sikeres, mert bármit
tett is, soha semminek nem értette a valódi jelentôségét.
- Zaphod - magyarázta türelmesen. - Védtelenül lebegtek a nyílt űrben...nem
kívántad volna, hogy  meghaljanak, ugye?
- Hát, izé. . . talán nem. . . Nem mint olyant. . . de  azért. . .
- Ne mint olyant? Nem a halálukat, mint olyant? Hanem?  Trillian félrehajtotta a
fejét.
- Hanem például felszedhette volna ôket valaki más, kicsit késôbb.
- Egy másodperccel késôbb mindketten halottak lettek volna.
- Na ugye. Ha tehát vettél volna magadnak annyi fáradságot, hogy jobban
meggondold, akkor a probléma meg is oldódott volna magától.
- Boldog lennél, ha hagytad volna meghalni ôket?
- Hát, nem éppen boldog, mint olyan, de
- Egyébként mindegy. - Trillian visszafordult a műszerekhez. - Nem én szedtem
fel ôket.
- Mit akarsz ezzel? Hát ki?
- A hajó.
- He?
- A hajó. Magától.
- He?
- Valószínűtlenségi üzemmódban.
- De hát ez hihetetlen!
- Ó, nem, Zaphod! Csupán nagyon-nagyon valószínűtlen.
- Öööö, igen. . .
- Figyelj! - Trillian megveregette Zaphod karját.
- Ne aggódj az idegenek miatt. Csak két fickó, azt hiszem, Leküldöm értük a
robotot. Hej, Marvin!
A robot feje a sarokban hirtelen felemelkedett, aztán alig észrevehetô
himbálódzásba fogott. Marvin oly keservesen tápászkodott fel, mintha öt fonttal
nehezebb lenne a súlyánál. Külsô szemlélô számára heroikusnak tűnô
erôfeszítéssel átvonszolta magát a szobán. Megállt Trillian elôtt, és
keresztűlnézett a lány bal vállán.
- Azt hiszem, tudnotok kell, hogy nagyon lehangolt vagyok - mondta. Hangja
halk volt és reményvesztett.
- Uramisten! - nyögött fel Zaphod, és egy székbe csuklott.
- Nos - mondta Trillian vidám és együttérzô hangon - most legalább elfoglalhatod
valamivel az agyadat.
- Reménytelen - dünnyögte Marvin. - Kivételesen nagy agyam van.
- Marvin! - figyelmeztette Trillian.
- Jól van, na - mondta Marvin. - Mit kell tennem?
- Menj a kettes számú bejárati zsiliphez, és hozd ide a két idegent. Felügyelet
alatt.
Marvin egy mikroszekundumnyi késlekedéssel a hangszín és hanglejtés finoman
mérlegelt mikromodulációjával - tehát anélkül, hogy a sértôdésre konkrét alapot
szolgáltatott volna - mélységes megvetését és borzadályát fejezte ki minden
iránt, ami emberi.
- Ennyi az egész?
- Igen - mondta Trillian határozottan.
- Nem lesz sok örömöm benne - monta Marvin.
Zaphod felpattant a székébôl.
- Nem azt kérték tôled, hogy élvezd - ordította -csak azt, hogy csináld meg,
világos?!
- Jó - Marvin hangja kongott, mint hatalmas repedt  harang:-Jó, megcsinálom.
- Pompás - csattant Zaphod hangja - remek. . .köszönjük. . .
Marvin megfordult, és ráemelte csúcsára fordított háromszög alakú,vörös szemeit.
- Egyáltalán nem keseritelek el titeket, ugye? - kérdezte tompán.
- Ó, dehogy, Marvin - trillázott Trillian -, minden rendben. . .
- Nem szeretném, ha azt kellene hinnem, hogy elkeseritlek benneteket.
- Sose aggódj emiatt - folytatódott a trilla - csak viselkedj természetesen,
úgy, ahogy jólesik, és minden rendben lesz.
- Biztos vagy benne, hogy semmi baj? - ellenôrizte Marvin.
- Hát persze, Marvin - duruzsolta Trillian. - Minden rendben, igazán. . .
hozzátartozik az élethez.
Marvin elektronikus pillantást lövellt feléje.
- Még hogy az élet - mondta. - Ne is beszélj nekem  az életrôl!
Reménytelenül sarkon fordult, és kivonszolta magát a kabinból. Az ajtó elégedett
hümmögést hallatott, és becsukódott mögötte.
- Nem hiszem, hogy sokáig elviselem még ezt a robotot, Zaphod -morogta Trillian.

  Az Encyclopaedia Galactica szerint a robot olyan mechanikai berendezés, melyet
  az ember munkájának elvégzésére terveztek. A Szíriusz Kibernetikai Társaság
  piackutató részlege szerint a robot " A Te Műanyag Haverod, Akivel Pompásan
  Érzed Magad ".
  A GALAXiS Útikalauz szerint a Szíriusz Kibernetikai Társaságpiackutató
  részlege " eszetlen semmirekellôk csürhéje, akiket elsôként állít majd
  falhoz a forradalom ", a szócikket egy lábjegyzet egészíti ki, mely-
  szerint a szerkesztôk szívesen látnák azok pályázatait, akik robotikai
  tudósítói állás iránt érdeklôdnek.Érdekes módon az Encyclopaedia Galactica
  egyik kiadása, mely szerencsés véletlen folytán az idô egy
  elhajlásán át az ezer évvel késôbbi jövôbôl idecsúszott, úgy jellemzi a
  Szíriusz Kibernetikai Társaság piackutatási részlegét mint " eszetlen
  semmirekellôk csürhéjét, akiket elsôként állított falhoz a forradalom .

A rózsaszín kamra utolsót pislogott, a majmok egy megértôbb dimenzióba távoztak.
Ford és Arthur a hajó beszállási körletében találták magukat. Csinos volt.
- Szerintem ez a hajó vadonatúj - mondta Ford..
- Honnan tudod? - kérdezte Arthur. - Van valami különleges műszered a fém
életkorának a mérésére?
- Nem. De találtam egy prospektust. Itt hevert a földön. " Az öné lehet a
Világegyetem " badarság. Ó! Ide nézz, igazam volt! Ford az egyik oldalra bökött,
és Arthur elé tartotta. - Azt mondja: " Szenzációs siker a Valószínűtlenségi
Fizikában. Mihelyst eléri a hajtómű a Végtelen Valószínűtlenséget, a hajó egy-
szerre halad át a világmindenség összes pontján. Váljék a többi nagyhatalom
irigységének céltáblájává."
- Hűha ez nagymenôknek való játékszer!
Ford izgatottan böngészte végig a technikai paramétereket.Idônként elakadt a
lélegzete a megdöbbenéstôl. Száműzetésének ideje alatt szemlátomást sokat haladt
elôre a galaktikus asztrotechnológia.Arthur rövid ideig figyelt, mivel azonban
Ford szavainak legnagyobb részét egyáltalán nem értette, szabadjára engedte
gondolatait, miközben ujjaival szórakozottan simogatta egy számítógép
felfoghatatlanul bonyolult kezelôpultjának szélét. Aztán oda se figyelve
kinyújtotta a kezét, és megnyomott egy hívogatóan nagy, vörös gombot az egyik
közeli műszerfalon.A kijelzôn a következô szöveg gyulladt ki: Kérem, ne nyomja
meg még egyszer ezt a gombot. Arthur összerázkódott.
- Figyelj csak - mondta Ford, még mindig belemerülve a prospektusba. - Ezek itt
csuda nagyra vannak a hajó kibernetikájával. A Szíriusz kibernetikai Társaság
robotjainak és computereinek új generációja, a vadonatúj VESZ-rendszerrel
ellátva.
- VESZ-rendszer? Mi az? - kérdezte Arthur.
- A prospektus szerint Valódi Egyedi Személyiség.
- Ó! - mondta Arthur. - Rémesen hangzik.
Megszólalt mögöttük egy hang:
- Az is. - A hang halk volt és reménytelen, s finom, csilingelô zajjal párosult.
Hátrafordultak: siralmas acélembert láttak, amint görnyedten ácsorog az ajtóban.
- Micsoda? - kérdezték.
- Rémes - folytatta Marvin. - Az egész, ahogy van.Abszolúte rémes. Jobb, ha nem
is beszéltek róla. Nézzétek ezt az ajtót - mondta, és belépett rajta. Irónia-
áramkörei átvették a hangmodulátorok vezérlését, ahogy a prospektus modorát
utánozta.
- E csillaghajó összes ajtaja vidám és napsütötte természettel van megáldva.
Örömükre szolgál, ha kinyílhatnak önnek, s megelégedésükre, ha a jól végzett
munka tudatával becsukódhatnak.
Ahogy az ajtó becsukódott mögötte, csakugyan elégedett sóhajt hallatott.
- Hummmmmmmmmmmiummmmmmm ahhh - mondta.
Marvin hideg gyűlölettel szemlélte az ajtót,miközben logikai áramkörei undorodva
karattyoltak, s azzal a lehetôséggel játszottak, hogy fizikai eszközökhöz
folyamodnak vele szemben. Más áramkörök is beleszóltak: Minek veszôdni vele?
Mi értelme? Semmi sem éri meg, hogy odafigyeljünk rá. További áramkörök azzal
szórakoztak, hogy az ajtónak és a humanoidok agysejtjeinek a molekuláris
összetételét elemezték.A sikerre való tekintettel mindjárt a hidrogénemisszió
szintjét is megmérték az űr környezô köbparszekjében,aztán unottan kikapcsoltak.
Sírógörcs rázta meg a robot testét, ahogy visszafordult.
- Gyertek - hüppögte. - Azt a parancsot kaptam, hogy kísérjelek fel benneteket a
parancsnoki hídra. 

         13. fejezet


Marvin a folyosón vánszorgott, egyre csak nyavalyogva...- és persze ott az a
szörnyű fájdalom végig a bal oldali diódáim mentén...
-Tán csak nem? - Arthur mogorván bandukolt Marvin mellett.
-Csakugyan?
- De még mennyire - bizonygatta Marvin. - Persze rengetegszer kértem, hogy
cseréljék ki ôket, de ki figyel oda?
-Meg tudom érteni.
Ford felôl bizonytalan füttyögés és hümmögés hallatszott.
-Ej, ej, ej - mondogatta magának. - Zaphod Beeblebrox...
Marvin hirtelen megállt, és felemelte a kezét.
-Nyilván sejtitek, mi jön most?
-Ugyan mi? - morogta Arthur anélkül, hogy komolyan tudni akarta volna.
-Még egy afféle ajtóhoz érkeztünk.
Ott meredt elôttük a folyosó oldalfalába mélyített tolóajtó.Marvin bizalmatlanul
méregette.
-Nos? - mondta Ford türelmetlenül. - Bemegyünk?
-Bemegyünk? - utánozta Marvin. - Bemegyünk.
Ez visz a parancsnoki hídra. Ide kellett kísérjelek titeket. Nem csodálkoznék,
ha ez lenne mára a legnagyobb szellemi erôfeszítést igénylô feladat számomra.
Lassan, gyűlölködve,a zsákmányt becserkészô vadász lépteivel osont az ajtó felé. Az felpattant.
-Köszönöm - lelkesedett - hogy boldoggá tettél egy egyszerű ajtót!
Marvin mellvértje mélyérôl kihallatszott a fogaskerekek csikorgása.
-Vicces - intonálta gyászosan - hogy amikor azt hinnéd, ennél rosszabbra már
nem is fordulhatnának a dolgok, hirtelen mégis megteszik.
Keresztülvergödött az ajtón, maga mögött hagyva Arthurt és Fordot, akik
értetlenül meredtek egymásra, és a vállukat vonogatták. Kihallatszott Marvin
hangja.
- Azt hiszem, látni akarjátok az idegeneket - mondta. - Haggyjátok, hogy egy
sarokban rozsdásodjak tovább, vagy essek szét itt álltó helyemben?
-Jó, jó, csak vezesd be ôket, Marvin, légy szíves -mondta egy hang.
Arthur döbbenten látta, hogy Ford nevet.
-Mi a fene?. . .
-Csst! - mondta Ford. - Gyerünk befelé.
Belépett a hídra.Arthur bizalmatlanul követte. Meghökkenten észlelte, hogy a
bent ülô személy lábait egy számítógépkonzolon nyugtatva hintázik a székén, bal
kezével a jobb oldali fejének a fogait piszkálva. A fogpiszkálás teljesen
lefoglalta a jobb oldali fejet, a bal oldali viszont vigyorgott, szélesen,
hanyagul, gondtalanul.Egyre nôtt azoknak a dolgoknak a száma, melyek láttán
Arthur nem hitt a szemének. Álla leesett, és úgy maradt. A különös figura lustán
intett Fordnak, s a nemtörôdömség összes eszközét felvonúltatva, így szolt:
-Helló, Ford! Hogy vagy? Jó, hogy be tudtál ugrani.
Ford nem akart alulmaradni.
-Zaphod - mondta a mélységes hidegvér lusta hanghordozásával - örülök, hogy
láthatlak. Remekül nézel ki, tetszik a toldalékkarod is. Szép hajót loptál.
Arthur szeme majd kiugrott az üregébôl.
-Szóval te ismered ezt a pasast? - kérdezte, dühösen rázva újját Zaphod felé.
-Még hogy ismerem-e! - kiáltott Ford. - Hiszen ô... - Megállt, és úgy döntött,
inkább fordítva kezdi a bemutatást. - ô,Zaphod, ez az egyik barátom,Arthur Dent.
Megmentettem, amikor a bolygója felrobbant.
-Ó, hogyne - mondta Zaphod. - Helló, Arthur, örülök, hogy megúsztad. - Jobb
oldali feje felpillantott. - Szevasztok! - és visszatért fogai piszkálásához.
Ford folytatta:
- Arthur, ez itt másod-unokatestvérem, Zaphod Beeb. . .
-Mi már találkoztunk - vágott közbe Arthur élesen.
Amikor az autópálya belsô sávjában száguldozol, s egyik erôlködô autó a másik
után marad el melletted, úgyhogy egészen meg vagy elégedve magaddal, ám
véletlenül négyesbôl hármas helyett hátramenetbe kapcsolsz, mire a motorod
zilált állapotban távozik a motorháztetôvel együtt, akkor zökkensz ki a kerékvá-
gásból annyira, mint Ford e megjegyzés hallatán.
-Öööö. . . micsoda? - nyögte.
-Már találkoztunk.
Zaphod meglepetésében összerándult, és erôsen beledöfött az ínyébe.
-Hee. ööö... tényleg? Hej... ööö...
Ford mérgesen villogó szemmel fordult Arthurhoz.Most, hogy ismét otthon érezte
magát, hirtelen bánni kezdte, hogy felvállalta ezt a koloncot, ezt a tudatlan
ôsembert, aki körülbelül annyit tudott a Galaxis ügyeirôl, mint egy ilfordi
szúnyog a pekingi életrôl.
-Hogyhogy már találkoztatok? Ez itt Zaphod Beeblebrox a Betelgeuse-rôl, nem
holmi rohadék Martin Smith Croydonból!
-Bánom is én! - mondta Arthur hidegen. - Már találkoztunk, ugye, Zaphod
Beeblebrox. . . vagy szólítsam inkább... Philnek?
-Micsoda?! - harsogta Ford.
-Jobb, ha emlékeztetsz még - mondta Zaphod.-Fajok tekintetében szörnyen rossz a
memóriám.
-Egy bulin találkoztunk - szögezte le Arthur.
-Hogyne, persze. Én mindenesetre kétlem - mondta Zaphod.
-Arthur, állítsd le magad! - követelte Ford.
Arthur nem hagyta magát megfélemlíteni.
-Hat hónapja. A Földön. . . Angliában. . .
Zaphod szorosra zárt ajkakkal mosolygott, és a fejét rázta.
-London - makacskodott Arthur. - Islington.
-Ja - felelte Zaphod némi röstelkedô meglepôdéssel. - Az a buli.
Ez teljesen tisztességtelen volt Forddal szemben.Kapkodta a tekintetét Arthur és
Zaphod között.
-Mi? - fordult Zaphodhoz. - Csak nem azt akarod állítani, hogy te is jártál azon
a nyomorult kis bolygón?
-Ó, nem, dehogy - mondta Zaphod lendületesen.
-Persze lehet, hogy éppen csak beugrottam oda, útban valahová. . .
-De hiszen én tizenöt évre ottragadtam
-Azt én persze nem tudhattam, ugye.
-Mit kerestél ott?
-Csak körülnéztem erre-arra...
-Beállított a bulira, pedig senki sem hívta! - Arthur hangja remegett a
méregtôl. - Jelmezbál volt.
-Mi más is lehetett volna? - jegyezte meg Ford.
- Ott volt egy lány - makacskodott Arthur. - Jó, persze ma már mindegy.
Úgyis elfüstölt az egész...
-Abbahagyhatnád már a duzzogást a miatt a nyomorult bolygó miatt - mondta Ford.
- Ki volt a hölgy?
-Valaki. Igaz, nem vittem nála túl sokra. Egész este próbálkoztam. Azért az a
lány nem volt akárki. Gyönyörű, elbűvölô, elsöprôen intelligens... végre odáig
jutok, hogy beszélgethetek vele, nyomom neki vadul a sódert, amikor ez a te
barátod odafurakodik, és azt mondja: Hej, kislány, nem untat ez a pasas? Mért
nem velem beszélgetsz inkább? Egy másik bolygóról jöttem.Sose láttam többé a
lányt.
- Zaphood! - kiáltott fel Ford.
-Igen - mondta Arthur. Rábámult, és azon igyekezett, hogy ne lássék túl
ostobának. - Akkor még csak két karja volt meg egy feje, és Philnek nevezte
magát,de...
..de el kell ismerned, hogy tényleg egy másik bolygóról jött - szólt közbe
Trillian a híd túlsó oldaláról. Barátságosan rámosolygott Arthurra; aki ettôl
úgy érezte, mintha egy tonna tégla zúdulna rá. A lány visszafordult a hajó
vezérlôműszereihez.Néhány másodperc szünet következett, majd Arthur teljesen
összekuszálódott gondolatai közül kimászott néhány szó.
-Tricia Mc Millan? - hebegte. - Mi a fenét csinálsz te itt?
-Amit te. Stoppoltam. Mi mást tehettem volna a matematikai és asztrofizikai
doktorátusaimmal? Vagy ez, vagy a hétfôi sorbanállás a munkanélküli-segélyért.
-Végtelen minusz egy - lelkendezett a computer.-A Valószínűtlenségi összeg ezzel
teljes.
Zaphod fejei megnézték egymást, aztán Fordot, Arthurt, végül Trilliant is.
-Trillian - kérdezte -, gyakran kell számítanunk ilyesmire Valószínütlenségi
Üzemmódban?
-Nagyon valószínű - felelte Trillian. 

          14. fejezet


Az Arany Szív csöndesen suhant át az űr egén, ezúttal a hagyományos
fotonhajtóművet használva. Négyfôs személyzete meglehetôsen feszélyezetten vette
tudomásul, hogy nem saját akaratuk s még csak nem is a véletlenek összjátéka
hozta össze ôket, hanem a fizika valamely különleges perverziója - mintha csak
az emberi kapcsolatok is azoknak a törvényeknek engedelmeskednének, amelyek az
atomok és molekulák kapcsolatait megszabják.A hajó mesterséges éjszakájának
beálltával mind a négyen megkönnyebbülten vonultak vissza kabinjaikba, és
megpróbálták rendezni gondolataikat.
 Trillian nem tudott aludni. A heverôn üldögélt, és azt a kalitkát bámulta, mely
a Földhöz fűzôdô utolsó és egyetlen kapcsolatát tartalmazta - két fehér egeret,
melyeket Zaphod csak hosszas könyörgésre engedett fel a hajóra. Triliian
korábban is el volt készülve rá, hogy többé nem látja a Földet, most azonban
idegesítette, hogy nem zavarja a bolygó pusztulása. Az eset távolinak és
valószínűtlennek tűnt, és Trilliannak semmi alkalomhoz illô nem jutott eszébe.
Nézte, hogyan futkosnak az egerek a kalitkában, hogyan szaladnak körbekörbe a
kis műanyag taposómalomban, mígnem az egész figyelmét lekötötték. Aztán megrázta
magát, és visszament a  parancsnoki hídra, hogy tovább lesse az apró, villogó
fényeket és számokat, melyek az űrön átsurranó hajó útvonalát mutatták. Trillian
szerette volna, ha tudja, mire próbál erônek erejével nem gondolni.
  Zaphod nem tudott aludni. Ô is szerette volna, ha tudja, mirôl nem engedi
önmagát gondolkodni.Ameddig csak vissza tudott emlékezni, mindig volt egy olyan
érzése, hogy nincs is egészen jelen. Az esetek többségében félretolta ezt a
gondolatot, és nem törôdött vele, Ford Prefect és Arthur Dent hirtelen megér-
kezése azonban felzaklatta. Az eseménysor mintha rendszert alkotott volna,
melyet nem tudott áttekinteni.
  Ford nem tudott aludni. Túl izgatott volt attól hogy végre ismét úton van. A
tizenöt évnyi idô, melyet voltaképpen börtönben töltött, letelt, éppen amikor
már kezdte feladni a reményt. Remek hecc, hogy egy darabig Zaphoddal kóborolhat,
noha érzett valamit a másod-unokatestvére körül, amit nem tudott igazán
kitapintani. Már az a tény is meglepte, hogy a Galaxis Elnöke lett; még inkább a
mód, ahogy megvált a poszttól. Vajon volt-e rá magyarázat? Zaphodtól fölösleges
volna megkérdezni, neki szemlátomást sose volt magyarázatra szüksége, ha tett
valamit, művészi fokra fejlesztette a szeszélyeskedést. Az életben mindennek a
rendkívüli lángelme és a naiv tehetetlenség keverékével esett neki, és gyakran
alig lehetett megállapítani a különbséget.
  Arthur aludt. Borzasztóan fáradt volt.

Zaphod ajtaján kopogtattak. Az ajtó kinyílt.
-Zaphod?...
-Tessék?
Trillian alakja látszott a fény ovális hátterében.
-Azt hiszem, megtaláltuk, amit kerestél.
-Hej, tényleg?

Ford lemondott az alvásról. Fülkéje sarkában számítógép-képernyô és billentyűzet
állt. Odaült, és egy darabig azzal kísérletezett, hogy új szócikket írjon az
ÚTIKALAUZ számára a Vogonokról, de semmi se jutott az eszébe, ami eléggé
vitriolos lett volna, úgyhogy feladta, és köpenybe burkolózva felment a pa-
rancsnoki hídra nézelôdni.
Odaérve meglepve látta, hogy két izgatott alak görnyed a műszerek fölé.
-Látod? Mindjárt pályára állunk - hallotta Trilliant. - Van ott egy bolygó.
Pontosan az általad megjósolt koordinátákon.
Zaphod zajt hallott és felnézett.
-Ford - sziszegte. - Gyere, ezt nézd meg!
Ford ment és megnézte. A képernyôn számsorok villogtak.
-Felismered ezeket a galaktikus koordinátákat? -kérdezte Zaphod.
-Nem.
-Segítek. Computer!
-Helló az egész népségnek! - lelkendezett a computer. - Jó kis társaság kezd
összeverôdni nemde?
-Fogd be a szád - mondta Zaphod - és kapcsold be a képernyôket!
A világítás elhalványult. A képernyôre meredô négy szempárban villództak a
konzolok apró fénypontjai. A képernyôk teljesen üresek voltak.
- Ráismersz? - suttogta Zaphod.
Ford a homlokát ráncolta.
-Ööö, nem.
-Mit látsz?
-Semmit.
-Ráérsz?
-Mirôl beszélsz?
-A Lófej Ködben vagyunk. Egyetlen hatalmas, sötét porfelhô.
-Ezt kellett volna felismernem az üres képernyôrôl?
-Az egész Galaxisban sehol se láthatsz üres képernyôt, csak egy sötét köd
belsejében.
- Remek érvelés.
Zaphod felnevetett.  Nyilvánvalóan roppantul, csaknem gyermetegen izgatott volt.
-Ez fantasztikus! Nem is lehet igaz!
-Mi olyan pompás abban, ha belegabalyodunk egy porfelhôbe?
-Mit gondolsz; mit találunk itt? - sürgette Zaphod.
-Semmit.
-Csillagot? Bolygót?
-Egyiket se.
- Computer! - kiáltotta Zaphod. - Egyetlen szó nélkül forgasd el száznyolcvan
fokkal a látószöget.
Pár pillanatig mi se történt, aztán a hatalmas képernyô felsô szélén ragyogó
pont jelent meg. Kistányér méretű vörös csillag kúszott át a képmezôn, sarkában
egy másikkal - egy bináns rendszer. Végül óriási félhold csúszott a képernyôre:
vörös ragyogás, mely koromfeketévé mélyült a bolygó éjszakai oldalán.
-Megtaláltam! - Zaphod diadalmasan verte öklével a konzolt. - Megtaláltam!
Ford hökkenten bámult.
-Mit?
-Ez itt - mondta Zaphod - a valaha létezett legvalószínűtlenebb bolygó. 

         15. fejezet



(Részlet a GALAXIS Útikalauzból, 634 784. oldal, S/aSzekció. Tétel: Magrathea)

Messze-messze, az ôsi idôk ködében, az elôzô Galaktikus Birodalom nagy és dicsô
napjaiban az élet vad volt, dús és jobbára adómentes.Hatalmas csillaghajók
rótták megszokott útjukat a különös napok között, kalandot és hasznot remélve a
galaktikus űr legtávolabbi zugaiban is. Akkoriban a lelkek még merészek voltak,
a tétek magasak, a férfi valódi férfi volt, asszony volt az asszony, s az Alfa
Centauri kis szôrös lényei is szôrös lények voltak az Alfa Centauriról. És
mindnyájan bátran szembenéztek az ismeretlen rettenetekkel, hogy gigászi
hôstetteket hajtsanak végre, meg hogy merészen véget vessenek a végtelennek. Œgy
forrt össze a Birodalom.Rengetegen gyűjtöttek mesés vagyont, és ez teljesen
természetes volt. Nem kellett szégyenkezni miatta, hiszen valójában senki sem
szűkölködött. Vagy legalábbis senki, aki számított. A leggazdagabb és
legsikeresebb kereskedôk élete persze mind bosszantóbbá és unalmasabbá vált,
szerintük elsôsorban azoknak a bolygóknak a hibájából, amelyeken letelepedtek.
Egyik se felelt meg tökéletesen: emitt az idôjárást nem tartották egészen
kielégítônek a délután késôi óráiban, amott félórával hosszabbnak érezték a
napot az ideálisnál, másutt a tenger színe rózsaszín volt ugyan, de éppen a
legroszszabb árnyalat.Œgy teremtôdtek meg a legmegdöbbentôbb iparág lét-
rejöttének feltételei: az egyedi építésű luxusbolygógyártásé. Ennek az iparágnak
Magrathea bolygó volt a fôhadiszállása, ahol a hiperűrmérnökök álombolygókat
gyártottak a fehér lyukakon beszipkázott anyagból, aranybolygókat,
platinabolygókat, lágygumibolygókat, rengeteg földrengéssel. Mindezt szeretô
kézzel úgy formálták meg, hogy kielégítsék a Galaxis leggazdagabb lakóinak immár
oly természetesen szigorú követelményeit.E vállalkozás oly sikeresnek bizonyult,
hogy  hamarosan Magrathea vált minden idôk leggazdagabb bolygójává, és a Galaxis
fennmaradó része szánalmas szegénységben tengôdött. A rendszer megtört, a
Birodalom összeomlott. Hosszú és barátságtalan csend telepedett az éhes bolygók
milliárdjaira, melyet csak a tudósok tollainak percegése tört meg. Éjt nappá
téve dolgoztak önelégült kis tanulmányaikon, melyek a tervezésen alapuló
gazdaságpolitika elônyeit taglalták.Magának Magratheának nyoma veszett.
Hamarosan még az emléke is tovatűnt a legendák ködében.A mai felvilágosodott
idôben persze senki sem hisz belôlük egy szót sem. 

        16. fejezet


Arthur vita hangjaira ébredt. Felment a parancsnoki hídra. Ford két kézzel
magyarázott.
-Elment az eszed, Zaphod! - harsogta éppen. -Magrathea csak mítosz. Tündérmese.
Ezt mesélik a szülôk a gyerekeiknek, ha azt akarják, hogy közgazdász legyen
belôlük. Magrathea...
...az a bolygó, amely körül keringünk - makacs-kodott Zaphod.
-Nézd - mondta Ford - hogy te személy szerint mi körül keringsz, ahhoz semmi
közöm. De ami a hajót illeti. . .
-Computer! - kiáltotta Zaphod.
-Ó,ne...
-Helló mindenkinek! Itt Eddie beszél, a ti kis fedélzeti computeretek. Pompásan
érzem magam, barátocskáim, s egyetlen kacagó kéjhömpöly lesz számomra bármelyik
program, amit csak kedvetek van lefuttatni rajtam.
Arthur kérdôn pillantott Trillianra. Az intett neki, hogy bejöhet, de maradjon
csöndben.
-Computer - szólt Zaphod - ismertesd újra a röppályánkat.
-Kész örömmel, haverok - csacsogott a computer.
-Háromszáz mérföld magasságú pályán keringünk
Magrathea legendás bolygója körül.
-Semmit sem bizonyít! - csattant fel Ford. - Errôl a computerrôl még azt se
hiszem, hogy a testsúlyomat meg tudná mérni.
-Nem gond - lelkendezett a computer, és ontotta magából a lyukszalagot.
- Ha kívánod, akár a személyiségzavaraidat is feltérképezem, tíz értékes jegy
pontossággal.
Trillian félbeszakította:
-Zaphod, minden percben a bolygó nappali oldala fölé érhetünk, akárminek
bizonyuljon is.
-Hej, mit akarsz ezzel mondani? A bolygó ugyebár pont ott volt,ahol megjósoltam,
nem?
-Elismerem, van ott egy bolygó. Nem is vitatkozom veled. Egyébkéntse tudnám
megkülönböztetni Magratheát a többi hideg kôdarabtól.Itt mindenesetre
hajnalodik, ha kíváncsiak vagytok rá.
-Oké, oké - mormogta Zaphod - mindent a szemnek. Computer!
-Helló mindenkinek! Mit tehetek...
-Csönd! Mutasd meg még egyszer a bolygót.
A sötét, alaktalan tömeg ismét betöltötte a képernyôket. Figyelték az alattuk
lassan forgó bolygó felszínét.Kis ideig csöndben várakoztak, csak Zaphod ficán-
kolt a türelmetlenségtôl.
-Átszeljük az éjszakai oldalt - mondta fojtott hangon. A bolygó forgott tovább.
- A felszín háromszáz mérföldre van alattunk - folytatta Zaphod-. Érezte a
pillanat nagyszerűségét, és szerette volna megteremteni az alkalomhoz illô
ünnepélyes hangulatot. Magrathea! Nagyon bosszantotta, hogy Ford nem hisz neki.
Magrathea! - Néhány másodperc múlva - folytatta -elénk kell tárulnia... íme!
A pillanat önmagáért beszélt. Még a legedzettebb csillagcsavargó is beleborzong,
ha az űrbôl szemlélheti a virradat látványos színjátékát. A kettôs napfelkelte
azonban egyike a Galaxis csodáinak.Vakító fénysugár döfte át a tömör
feketeséget. Lassan kúszott felfelé, keskeny holdsarlóvá terült s másodperceken
belül megjelent a két nap, a fény kemencéi, melyek fehér tűzzel árasztották el a
látóhatárt.Éles színek dárdái hasították a vékony levegôréteget.
-A hajnal tüzei... - lehelte Zaphod. - A két ikercsillag, Soulianis és Rahm...
-Vagy akármi - mondta Ford csöndesen.
-Soulianis és Rahm - erôsködött Zaphod.
A napok beleragyogtak az űr feketeségébe. Halk,kísérteties zene lebegett végig a
hídon: Marvin zümmögött gúnyosan, mert annyira gyűlölte az embereket.Miközben a
lenyűgözô fényjátékot szemlélte, Fordban is pezsgett az izgalom, bár ezt csupán
az ismeretlen bolygó látványa idézte elô. Fordot az ismeretlen bolygók látványa
mindig felizgatta. Kissé bosszankodott, hogy Zaphodnak nevetséges
fantazmagóriákkal kell a valóságot fűszereznie, hogy élvezni tudja. Gyermetegnek
tartotta a Magratheával kapcsolatos cirkuszt.Nem elég,ha szép a kert,feltétlenül
hinni kell, hogy tündérek lakják a mélyét? Arthur számára az egész
Magrathea-história értelmetlen volt. Tájékoztatásért Trillianhoz osont.
-Csak azt tudom, amit Zaphod mondott - suttogta Trillian. - Úgy látszik, hogy
Magrathea valami ôsi legendaféle, amiben senki se hisz igazán. Olyan, mint
Atlantisz volt a földön, csak éppen a legendák szerint Magratheán bolygókat
gyártottak.Arthur a képernyôre pislogott. Érezte, hogy elmulasztott valami
nagyon fontosat. Egyszer csak rájött, hogy mit.
-Van tea ezen az űrhajón? - kérdezte.
Ahogy az Arany Szív elôrehaladt a pályáján, mind több és több vált láthatóvá a
bolygó felszínébôl. A napok magasan álltak az égen, a hajnal tüzijátéka véget
ért. A közönséges nappali fényben a bolygó felszíne kietlen volt és
visszataszító: szürke, poros és elmosódott. Hideg és élettelen, mint egy kripta.
A távoli horizont mentén idôrôl idôre biztató formák tűntek fel - szakadékok,
talán hegyek, esetleg éppen városok -mire azonban közel értek, a vonalak
eltűntek, és továbbra se látszott semmi. Az idô múlása és a vékony, áporodott
levegôréteg sok-sok évszázados mozgása megtette a magáét a bolygó felszínén.
Egy biztos: nagyon öreg égitest volt.Még Fordot is megszállta a kétely, ahogy a
tovahaladó szürke tájképet figyelte. Aggasztotta a hihetetlenül hosszú idô,
amely mintha a csontjaiba költözött volna. Megköszörülte a torkát.
-Még ha fel is tételezzük, hogy ez a...
-Ez az - mondta Zaphod.
-Noha nem ez az - folytatta Ford - akkor is,mihez kezdesz vele? Nincs ott semmi.
-A felszínen nincs is - jegyezte meg Zaphod.
-Jó, tegyük fel. Olybá veszem, hogy nem csupán az ipari régészet érdekel. Miért
jöttél ide?
Zaphod egyik feje elbámészkodott. A másik körülnézett, hogy lássa, min mereng az
egyik, de nem lett okosabb.
-Hát - vetette oda Zaphod könnyedén - részint kíváncsiságból, részint
kalandvágyból, de leginkább azt hiszem, a pénz és a világhír miatt...
Ford szúrósan nézte. Mindjobban meg volt gyôzôdve arról, hogy Zaphodnak fogalma
sincs róla, mit keres itt.
-Nem szeretem ennek a bolygónak a kinézetét -szólalt meg borzongva Trillian.
-Ugyan, oda se figyelj! - nyugtatta Zaphod. - Az elôzô Galaktikus Birodalom fele
gazdagsága ott rejtôzik valahol, hát csak megengedhetik maguknak, hogy slamposan
nézzenek ki.
Baromság, gondolta Ford. Még ha föl is tételezzük, hogy ez itt valami ôsi, rég
elporladt civilizáció otthona, még ha föl is tételezünk egy sor egyéb hasonló
képtelenséget, akkor is elképzelhetetlen, hogy mindmáig értékálló formában mesés
vagyonokat tárolhassanak odalent. Megvonta a vállát.
- Ez csupán egy halott bolygó - jelentette ki.
- Belehalok a feszültségbe - zsémbelt Arthur.
A stressz és az idegfeszültség ma már a Galaxis minden részében komoly probléma.
Szerény eszközeinkkel támogatni kívánván a helyzet súlyosbodásának megelôzését
célzó erôfeszítéseket, a következô néhány tényt elôre felfedjük.A szóban forgó
planéta valóban a legendás Magrathea.Az életveszélyes rakétatámadás, melyet az
ôsrégi automatikus védelmi rendszer csakhamar elindít, mindössze három
kávéscsésze és egy egérketrec széttörését, valamint egy felkar véraláfutásos
zúzódását okozza majd, ezenkívül hozzájárul egy cserép petúnia, továbbá egy
ártatlan ámbráscet teljes mértékben idôszerűtlen létrejöttéhez és hirtelen
halálához.A rejtély és izgalom maradékainak megôrzése érdekében nem nyújtunk
felvilágosítást a tekintetben, hogy kinek a felkarja szenvedte a zúzódást. E
tényt biztonsággal fenntarthatjuk a feszültség forrásaként, mivel az égvilágon
semmi jelentôsége sincs. 


          17. fejezet



Noha rázósnak indult a reggel, Arthur kezdte összeszedni magát az elôzô nap
okozta sokkos állapotból.Rábukkant a hajó egyik Táp-o-Matájára. A géptôl
kapott műanyag pohár olyan folyadékkal volt tele, mely csaknem mindenben, ám
mégsem teljes egészében különbözött a teától.A gép nagyon érdekesen működött. Az
Ital feliratú gomb benyomására a készülék villámgyors, mégis roppant részletes
vizsgálatnak vetette alá vendége ízlelôbimbóit, spektroszkópiásan analizálta a
metabolizmusát, s idegpályáin parányi kísérleti jelzéseket küldött végig az agy
izlelôcentrumába, hogy megtudja, mi fog ízleni.Valójában senki se tudta, hogy a
Táp-o-Mata mindezt miért csinálja, hiszen a felszolgált folyadék íze mindenben,
ám mégsem teljes egészében különbözött a teáétól. A Táp-o-Matát a Szíriusz
Kibernetikai Társaság tervezte és gyártotta. A Társaság máris megnyitotta
irdatlan panaszfelvevô irodáit a Szíriusz Tau Csillagrendszer elsö három
bolygójának valamennyi nagyobb földterületén.Arthur megitta a folyadékot, és
felfrissült tôle.A képernyôkre pillantott, s nézte, amint a szürke pusztaság
újabb néhány száz mérföldje elsiklik alattuk.Egyszerre rájött, hogy akár fel is
teheti a kérdést, mely oly régóta izgatja.
-Biztonságos ez a bolygó? - tudakolta.
-Magrathea ötmillió éve halott - mondta Zaphod.
-Hát persze hogy biztonságos. Mostanra már a kísértetek is letelepedtek, és
családot alapítottak.Ekkor különös, megmagyarázhatatlan hang reszkettette meg a
hidat: távoli fanfár hangja, üres, hajlékony, testetlen hang. A fanfár egy
hasonlóképpen üres, hajlékony és testetlen emberi hang bevezetéseképp szolgált.
A hang ezt mondta:
-Legyetek  üdvözölve...
Valaki a halott bolygóról beszélt hozzájuk!
-Computer! - ordított Zaphod.
-Helló mindenkinek!
-Mi a fészkes foton ez?
-Ó, csak valami ötmillió éves magnófelvétel, amit most nekünk sugároznak.
-Egy micsoda? Rádióadás?
-Csst! - mondta Ford. - Folytatódik.
A hang öreg volt, udvarias, csaknem elbűvölô; de lehetetlen volt nem kihallani
belôle a bujkáló fenyegetést.
-Magnófelvételre rögzített üzenetet hallanak -mondta- mivel pillanatnyilag
sajnos nem állhatunk rendelkezésükre. Magrathea kereskedelmi tanácsa há-
lás önöknek nagybecsű látogatásukért...
Az ôsi Magrathea képviselôje beszél! - kiáltott Zaphod.
-Jó, jó - szólt Ford.
...Sajnálattal kell azonban közölnünk, hogy a bolygó átmenetileg teljes
egészében visszavonult az üzlettôl.Köszönjük. Ha óhajtják, közöljék nevüket és
annak a bolygónak a címét, ahol elérhetjük önöket. Kérem, beszéljenek, amikor a
búgójelet hallják.
Rövid búgás következett, utána csönd.
-Meg akarnak szabadulni tôlünk - állapította meg Trillian idegesen.
-Mit tegyünk?
-Ez csak egy felvétel - heveskedett Zaphod. - Tovább megyünk.Világos, computer?
-Világos - jelentette a computer, és soron kívüli lökést adott a hajónak.
Várakoztak.Néhány másodperc múlva ismét megszólalt a fanfár, majd a hang:
-Biztosíthatjuk önöket: mihelyst ügyfeleink újra megengedhetik maguknak, hogy
válogassanak a korszerű geográfia legválasztékosabb kínálatából ismét
visszatérünk az üzleti életbe, s errôl hirdetéseket teszünk közzé az összes
divatos lapban és színes mellékletben. - A hang egyre barátságtalanabbá vált.
- Addig is hálásan köszönjük ügyfeleink érdeklôdését, és felkérjük ôket, hogy
távozzanak. Most rögtön!
Arthur társai ideges arcára pillantott.
-Talán jobb lenne, ha indulnánk, nem? - indítványozta.
-Csst! - mondta Zaphod. - Az égvilágon semmitôl se kell félni.
-Akkor miért olyan feszült mindenki?
-Mert kíváncsiak, azért! - kiáltotta Zaphod.-Computer, a légkörbe ereszkedést
megkezdeni, landolásra felkészülni!
A fanfár ezúttal csak jelképes volt, a hang pedig egyértelműen hideg:
-Végtelenül megtisztelô az a makacs érdeklôdés, melyet bolygónk iránt táplálnak.
Hadd biztosítsuk önöket arról, hogy a távirányítású rakéták, melyek az önök
hajójafelé tartanak, részét képezik annak a különleges ellátásnak, melyet csakis
leglelkesebb ügyfeleink részére tartunk fenn. A nukleáris robbanófejek csupán
mellékes, udvariassági kérdésnek minôsítendôk. Örömmel tekintünk majd az önök
divatigényei elébe egy elkövetkezô élet során...köszönjük.
A hang kikapcsolt.
-Ó! - lehelte Trillian.
-Ööö... - nyögte Arthur.
-Nos? - kérdezte Ford,
-Ide figyeljetek - mondta Zaphod. - Mikor fogjátok már fel? Ez csupán egy
magnószalagon rögzített üzenet. Több millió éves. Nem érvényes ránk, világos?
-És a rakéták? - szólalt meg Trillian.
-Rakéták? Ne kacagtass!
Ford megkocogtatta Zaphod vállát, és a hátsó ernyôre mutatott. Tisztán látszott,
amint a messzeségben két ezüst nyílhegy halad a hajó felé. A nagyítást
megváltoztatva az is kitűnt hogy két tömören valóságos rakéta süvít át az égen.
Rajtaütésszerű megjelenésük ijesztô volt.
-Azt hiszem, fölöttébb ügyesen céloznak ránk -állapította meg Ford.
Zaphod döbbenten bámulta a rakétákat.
-Hej, ez óriási! - mondta. - Valaki odalent meg akar ölni minket!
-Óriási - hagyta helyben Arthúr.
-Hát nem látjátok, mit jelent ez?
- De igen. Mind meghalunk.
-Jó, de azonkívül.
-Azonkívül?
-Azt jelenti, hogy jó úton járunk!
-Milyen gyorsan tudunk letérni róla?
A rakéták képe másodpercrôl másodpercre nôtt a képernyôn. Közvetlen
követôpályára álltak, már semmi más nem látszott belôlük, csak a robbanófejek.
-Merô kíváncsiságból kérdezem - szólt Trillian -mit szándékozunk tenni?
-Csak ne izélj - mondta Zaphod.
-Ez minden?! - üvöltött Arthur.
-Nem, emellett. . . ööö. . . menekülô manôvereket is végrehajtunk! - Hirtelen
Zaphodot is elfogta a pánik.
-Computer, miféle menekülô manôvereket hajthatunk végre?
-Ööö, semmiféléket, attól tartok, emberek -mondta a computer.
...vagy valamit... - dadogta Zaphod. - Ööö...
-Mintha eldugult volna az irányítórendszerem -magyarázta a computer vidáman.
- A becsapódásig minusz negyvenöt másodperc. Csak hívjatok bátran Eddie-nek, ha
ez valakit megnyugtat.
Zaphod határozott eréllyel egyszerre próbált menekülni a legkülönbözôbb
irányokba.
-Helyes! - mondta: - Öööö...Kézi irányítással kell vezetni a hajót.
-Tudod vezetni? - kérdezte Ford barátságosan.
-Nem. És te?
-Nem.
-Hát te, Trillian?
-Nem.
-Nagyszerű! - nyugtázta Zaphod. - Majd együtt csináljuk.
-És én se - mondta Arthur, mert úgy érezte, hogy kiközösítik.
-Magamtól is gondoltam - jegyezte meg Zaphod.
-Oké, computer, teljes kézi vezérlést akarok.
-A tiéd - jelentette a computer.
Kitárult néhány hatalmas asztallap. Egyik vezérlôpult a másik után pattant ki
belôlük. A személyzetre záporesôként hullott a poliuretánhab golyócska és a
celofángombóc - ezeket a konzolokat még sose használták.Zaphod vadul bámulta
ôket.
-Oké, Ford - mondta. - Teljes gôzzel hátra és tíz fok jobbra...vagy ilyesmi...
-Sok szerencsét, emberek - ciripelte a computer -mínusz harminc másodperc...
Ford a vezérlôpultokra vetette magát. Alig néhány kar tűnt ismerôsnek a számára,
mindenesetre sorban megrántotta ôket. A hajó rázkódott és sikoltott, mert a
vezérlési rakétahajtóművek egyszerre próbálták tolni minden irányba. Ford
felengedte a billentyűk felét, mire a hajó feszes ívben visszafordult, egyenesen
a rakéták felé.A gyorsulás másodperceken át odaszoritotta ôket, s
mozdulatlanságra kárhoztatva kapkodtak levegô után. Zaphod heroikus
elkeseredettséggel küszködött, míg végül erôsen belerúgott egy kis emeltyűbe,
mely az irányítási rendszer részét képezte.Az emeltyű letörött. A hajó éles
fordulattal fölfelé száguldott. Az egész legénység a kabin hátoldalára zuhant.
Ford GALAXIS Útikalauza a vezérlôpult másik részének ütközött, ennek
következtében egyrészt az Útikalauz azonnal magyarázni kezdte az esetleges
érdeklôdôknek, hogy mely módszerek váltak be leginkább az antareánus
törpepapagáj kicsempészésére Antares bolygójáról (az antareánus törpepapagáj
pálcikára tűzött garatmandulája viszolyogtató, ám roppant keresett koktélalkotó
különlegesség, s nagyon gazdag hülyék hatalmas összegeket hajlandók fizetni
értük, hogy más nagyon gazdag hülyéket elkápráztassanak), másrészt pedig a hajó
úgy zuhant alá az égbôl, mint egy kôdarab.Természetesen e pillanatok
valamelyikében szenvedte a személyzet egyik tagjának felsô karja azt a bizonyos
véraláfutásos zúzódást. Ezt már csak azért is hangsúlyozni kell, mert -amint azt
már korábban felfedtük a személyzet egyéb vonatkozásokban sértetlenül úsz-
sza meg a rakétatámadást, és a halált hozó rakéták végül is nem találják el a
hajót. A személyzet biztonsága tökéletesen garantált.
-Mínusz húsz másodperc a becsapódásig, fiúk -lelkendezett a computer.
-Akkor kapcsold vissza az istenverte gépeket. -ordított rá Zaphod.
-Hogyne, haver, persze - mondta a computer.
A gépek átható robajjal működésbe léptek, s a hajó a zuhanásból elegáns ívben
egyenesre váltott, s újfent irányt vett a rakéták felé.
A computer dalolni kezdett.
-Jó az álmodozás - dünnyögte orrhangon - egy édes csók után. . .
Zaphod sikoltva követelte, hogy hallgasson, de parancsa elveszett a zenebonában,
melyet természetesen a közeledô megsemmisülésnek tulajdonítottak.
...jó a percnyi varázs - zengte Eddie.
Amikor a hajó kiegyenesítette röptét, átfordult fejjel lefelé, így utasainak a
mennyezeten hasalva semmi esélyük se volt arra, hogy akármelyik vezérlôgombot
elérjék.
-Kell is néha tán... - zümmögte Eddie.
A hajó felé száguldó rakéták egyre jobban betöltötték a képernyôt.
...Ketten elrepülünk...
Hihetetlenül szerencsés véletlen folytán azonban a rakéták még nem igazították
röppályájukat az összevissza botladozó hajóéhoz, ezért közvetlenül alatta zúgtak
el.
...Ezen az éjszakán...módosított becsapódási idô tizenöt másodperc, apuskáim...
mindent elfeledünk...
A rakéták sikoltó ívben körülfordultak, és újfent a hajó után vetették magukat.
-Ez az! - Arthur le nem vette szemét a rakétákról.
-Egész biztos meghalunk, ugye?
-Legalább ne emlegesd! - kiabált Ford.
-Meghalunk, vagy nem halunk meg?
-Meghalunk.
...Álmodunk csupán... - dalolta Eddie.
Egy gondolat villant át Arthur fején. Nagy keservesen felállt.
-Miért nem kapcsolja be valaki ezt a Valószínűtlenségi Hajtóműdolgot? - kérdez-
te.- Azt talán elérjük.
-Elment az eszed?! - mondta Zaphod. - Megfelelô programozás nélkül bármi
megtörténhet!
-És mit számít az már?! - kiáltotta Arthur.
-...Elviszlek álmaim vonatán...- turbékolta Eddie.
Arthur elvergôdött az egyik izgalmasan köpcös kontúröntvényhez, ahol a fal
görbülete a mennyezettel találkozott.
...oda, hol sohase jártál...
-Tudja valaki, hogy miért ne kapcsolhatná be Arthur a Valószínűtlenségi
Hajtóművet?...- kiáltotta Trillian.
...Pálmafák, ligetek...öt másodperc a becsapódásig, nagyszerű volt, hogy
megismerhettük egymást, srácok, ég áldjon...csábító dala vár!
-Azt kérdeztem - üvöltötte Trillian -, hogy tudja-e valaki...
A következô pillanatban vakító fény és fülsiketítô zaj észveszejtô robbanása
tört rájuk. 


        18. fejezet



És az ezt követô pillanatban az Arany Szív megkapóan áttervezett belsôvel, de
egyébként teljesen normálisan folytatta útját. A kabin kissé megnôtt. Falai a
kék és zöld legfinomabb pasztellárnyalataiban pompáztak. A helyiség közepén
csigalépcsô állt, anélkül, hogy valahová is vezetett volna. Páfrányok és sárga
virágok omlottak végig rajta, mint a vízesés. A mellette álló napóra állványa
adott otthont a központi számítógépterminálnak. A zseniálisan elhelyezett
tükrök és fényforrások azt az illúziót keltették, mintha az ember télikertben
állna, mely a lehetô legszebben gondozott kert széles sávjára néz. Körben a
télikert falainál már ványtetejű asztalok álltak mesterien megmunkált
kovácsoltvas lábakon. Ha az ember a márványlapok fényesre csiszolt felületére
nézett, láthatóvá váltak a műszerek bizonytalan körvonalai, s ha megérintette az
asztalokat, keze alatt rögtön megjelentek a műszerek.Megfelelô szögbôl nézve a
tükrök visszaverték a kívánt mérési és egyéb adatokat, bár egyáltalán nem derült
ki, hogy honnan. Bámulatosan szép volt: Zaphod Beeblebrox kényelmesen
elnyújtózott nádfonatú kerti székében, és így szólt:
- Mi a fene történt?
- Én csak azt mondtam - mondta Arthur egy kis halasmedence mellôl - hogy itt ez
a Valószínűtlenségi Hajtómű kapcsoló... - Odamutatott, ahol korábban a kapcsoló
volt. Egy cserép pöttyös növény állt a helyén.
-Hol vagyunk? - kérdezte Ford a csigalépcsôn üldögélve, kezében pompásan
behűtött Pángalaktikus Gégepukkasztóval.
-Ugyanott, ahol az elôbb, azt hiszem - töprengett Trillian. A tükrök ugyanis
egytôl egyig Magrathea kiégett földjét mutatták, amint tovagördül alattuk.
Zaphod felpattant.
-Akkor mi lett a rakétákkal? - kérdezte.
-Úgy látszik - szólalt meg bizonytalanul Ford az egyik egy cserép petúniává, a
másik egy nagy, meglepett képet vágó bálnává alakúlt.
-A Valószínűtlenség Szintje - szólt közbe Eddie aki cseppet se változott
- nyolcmillió-hétszázhatvan-hétezer-százhuszonegy az eggyel szemben.
Zaphod Arthurra meredt.
-Gondoltál erre, földlakó?! - förmedt rá.
-Öööö... - hebegett Arthur. - Én csak...
-Nagyon jó gondolat volt, mondhatom. Bekapcsolni a Valószínűtlenségi Hajtóművet,
anélkül, hogy elôször aktiválnád a kabin védôernyôit.
-Hej, kölyök, éppenséggel megmentetted az életünket, tudsz róla?
-Ô! - szerénykedett Arthur. - Semmiség igazán.
-Igen? - mondta Zaphod. - Akkor hát fátyolt eá!
-Oké, computer, leszállunk.
-De...
-Azt mondtam, fátyol rá.
Arra a tényre is a feledés fátyla borult, hogy minden valószínűségnek fittyet
hányva, a számára idegen bolygó felszíne fölött néhány mérföldre hirtelen létre
jött egy ámbráscet.S mivel a bálna számára ez a pozíció természetesen
tarthatatlan, szegény ártatlannak alig maradt ideje arra, hogy elfogadja bálna
voltát, hiszen máris el kellett fogadnia, hogy nem bálna többé.
Ime gondolatainak teljes felvétele, létrejöttének pillanatától elhunytáig:
     ... Mi történik?
     Öööö... bocsánat, ki vagyok én?
     Helló?
     Mit keresek itt? Mit kezdjek az élettel?
     Mit értek azon, hogy ki vagyok én?
     Nyugi, szedd össze magad. . . Ó! Ez egy érdekes
     érzés, mi ez? Valami . ásító, csiklandozó érzés a. . . a. . .
     talán jobb lesz, ha elkezdek neveket adni a dolgoknak,
     ha  valamire vinni akarom azon a helyen, amelyet
     világnak nevezek, meg abban, amit ezentúl okfejtés-
     nek hívok. Szóval legyen ez az érzés a gyomor nevű
     szervemben.
     Idáig rendben. Oooó, ez egyre erôsebb. És hé, mi ez
     a fütyülô zajforrás? Elszáguldott amellett, amit mos-
     tantól a fejemnek nevezek. Talán hívhatom. . . szélnek!
     Jó ez a név? Megteszi. . . késôbb talán jobbat is találok
     neki, ha már tudom, mire való. . . Nagyon fontos vala-
     mi lehet, mert jó sok van belôle. Hej! Hát ez meg mi?
     Nevezzük. . . nevezzük faroknak. . . igen, farok. Hé!
     Hiszen ezzel pompásan lehet csapkodni! Hű! Hű! Re-
     mek érzés! Sokat nem változtat a dolgok menetén, de
     majd késôbb kitalálom, mire jó. Nos, van-e már össze-
     függô képem a dolgokról?
     Nincs.
     Sebaj, hűha, ez aztán izgalmas, ennyi kitalálnivaló,
     ennyi élmény, ami mind rám vár, szédülök az izgalom-
     tól!
     Vagy a széltôl?
     Igazán sok van belôle, nem?
     És hű! Mi az ott, ami olyan sebesen rohan felém?
     Nagyon-nagyon sebesen. Olyan nagy és sima és kerek,
     valami nagy és laposan hangzó névre van szükség,
     mint... ööö... fôôööö... föl... föld! Ez az. Ezjó név
     lesz. Föld!
     Vajon barátságos lesz-e hozzám?
Hatalmas, nedves puffanás következett, aztán acsönd.

A cserép petúnia érdekes módon csupán egyvalamire gondolt esés közben:
nem, többé ne! Sokan úgy vélik, ha pontosan ismernénk, miért éppen ezt gondol-
ta a cserép petúnia, akkor sokkal többet tudnánk a világegyetem természetérôl,
mint így. 

        19. fejezet



-Magunkkal visszük ezt a robotot? - kérdezte Ford, és undorral pillantott
Marvinra, aki esetlenül, görnyedten ácsorgott a sarokban egy kis pálma alatt.
Zaphod felpillantott a tükörernyôkrôl,melyek a kiégett táj panorámáját mutatták.
Az Arany Szív talajt ért.
-Ó, a Paranoid Android - mondta. - Igen, visszük.
-Vajon mire jó egy mániás-depressziós robot?
-És még ti hiszitek azt, hogy problémáitok vannak? - kárált Marvin, mintha csak
frissen elfoglalt koporsójához szólna. - Mit tennétek akkor, ha ti lennétek
mániás-depressziós robotok? Ne is feleljetek.Ötvenezerszer intelligensebb vagyok
nálatok, mégse tudom a választ. Fejfájást kapok, ha egyáltalán megpróbálok
leereszkedni a ti szintetekre.
Trillian kirontott a kabinjából.
-Megszöktek a fehéregereim! -jelentette be feldúltan.
Zaphod egyik arcát sem felhôzte el a mélységes aggodalom és együttérzés
kifejezése.
-Toll az egereid fülébe.
Trillian döbbenten rámeredt és eltűnt.Lehet, hogy a megjegyzése nagyobb port
kavart volna, ha általánosan ismert lett volna az a tény, hogy az emberi lények
csupán a harmadik legintelligensebb létforma képviselôi voltak a Földön, nem
pedig ahogy a legtöbb pártatlan megfigyelô gondolta - a másodikéi.
-Jó napot, fiúk!
A hang furcsán ismerôsnek tetszett, vagy talán mégsem. Anyáskodó volt. Akkor
szólalt meg, amikor a személyzet épp a zsiliphez ért, amely a bolygó felszíné-
re nyílott.Meglepetten néztek össze.
- Csak a computer - magyarázta Zaphod. - Rájöttem, hogy szükség esetén akad egy
tartalék személyisége is. Gondoltam, hátha ez jobban beválik.
-Most, hogy elôször léptek egy új, idegen bolygóra-folytatta Eddie új hangja
-öltözzetek fel rétegesen, és lehetôleg ne ingereljétek a rusnya, gülüszemű
szörnyeket.
Zaphod türelmetlenül dobolt a zsilip ajtaján.
-Ez nem jött össze - mondta. - Talán mégis jobban járnánk egy logarléccel.
-Úgy?! -csattant fel a computer. - Ki volt ez?
-Volnál szíves kinyitni azt az ajtót, computer? -Zaphod szerette volna megôrizni
a hidegvérét.
-Majd ha jelentkezik, aki az elôbb beszélt - sürgette a computer, dühében
bezárva néhány szinapszist.
-Ó, istenem! - sóhajtotta Ford. Nekitámaszkodott egy válaszfalnak,és nekilátott,
hogy elszámoljon tízig.Mélységes aggodalommal töltötte el a lehetôség, hogy
értelmes lények egyszer csak elfelejtik, hogy kell ezt csinálni. Egyedül
számlálással bizonyíthatja be az ember, hogy nem függ a számítógépektôl.
-Gyerünk! - mondta Eddie szigorúan.
-Computer... - kezdte Zaphod.
-Várok - szakította félbe Eddie. - Ha kell, egész nap.
-Computer! - mondta Zaphod. Elôször valami fölényesen meggyôzô érvet keresett,
hogy levegye a lábáról, aztán úgy döntött, jobb, ha nem versenyez vele a saját
területén. - Ha nem nyitod fel a kijáratot ebben a minutumban, nagybaltával
programozom át az adattáraidat. Világos?
Eddie döbbenten elhallgatott, hogy ezt megeméssze.Ford csöndesen számolt tovább.
Computerrel ennél erôszakosabb dolgot nem is művelhetünk. Mintha egy emberi
lénynek ezt hajtogatnánk: Vér. . . vér. . .vér. . . vér. . .
Végül Eddie csendesen megszólalt:
- Viszonyunk finomítása, úgy látom, további kölcsönös erôfeszítéseket igényel.
- A zsilip feltárult.
Jeges szél mart beléjük. Fázósan összehúzták magukat, és a rámpán leléptek
Magrathea holt porába.
- Tudom, sírás lesz a vége! - kiáltott Eddie utánuk, és becsukta a zsilipet.
Pár perccel késôbb ismét ki kellett nyitnia, majd becsuknia.  Olyan parancsnak
engedelmeskedett, amely teljesen váratlanul érte. 

      20. fejezet



Öt fáradt alak kóborolt a sivár tájon, mély helyenként unalmasan szürke volt,
másutt unalmasan barna, a többi ennyire sem érdekes. Mint egy kiszáradt, porlep-
te mocsár, melybôl minden vegetáció kipusztult. Nagyon fáztak.Zaphodot
szemlátomást nyomasztotta a látvány.Eltávolodott a többiektôl, és hamarosan
eltűnt egy kisebb emelkedô mögött. Arthurt csaknem hanyatt vágta a metszô szél
és a torkába hatoló dohos, hideg levegô. Leginkább mégis az vágta hanyatt, ami a
fejében járt.
-Fantasztikus... - motyogta. Saját szavai csörögtek a fülében. A vékony
levegôrétegben gyorsan elhalt a hang.
-Kietlen zug, ha engem kérdezel - mondta Ford.
-Több örömöt leltem volna egy macska vackában. -Percrôl percre dühösebb lett.
Várja az egész Galaxis, benne a rengeteg csillagrendszer meg az összes bolygó.
Egyiken vadabb és izgalmasabb az élet, mint a másikon, és akkor tizenöt évnyi
száműzetés után pont egy ilyen szemétdombra kell érkeznie. Sehol egy hotdog-
bódé. Ford lehajolt és fölemelt egy rögöt, de semmit se talált alatta, amiért
érdemes lett volna sok ezer fényévet utaznia.
-Hát nem érted - magyarázta Arthur - most állok elôször egy igazi idegen bolygó
felszínén... egy egész idegen világ!...Azért kár, hogy csak egy ilyen szemét-
domb...
Trillian fázósan húzta össze magát, megborzongott, és a homlokát ráncolta.
Esküdni mert volna rá, hogy apró, alig észrevehetô mozgást lát a szeme sarkából.
Mire odapillantott, csak a mozdulatlan hajót látta.Néhány másodperccel késôbb
megkönnyebbült, mert észrevette, hogy Zaphod az emelkedô peremérôl sürgetôen
integet feléjük.Izgatott hangját is meghallották, de a vékony levegôben és az
erôs szélben nem értették a szavait.Ahogy feljutottak a meredély tetejére,
látták, hogy kör alakú, körülbelül százötven méter átmérôjű kráter peremén
állnak. A kráter falait piros és fekete rögök boritották. Megálltak, és
megnézték az egyiket. Nedves volt és gumiszerű.Elborzadva állapították meg, hogy
friss bálnahús.A kráter tetején Zaphod várt rájuk.
-Nézzétek - mutatott a kráter belsejére.
A középpontban a magányos ámbráscet szétrobbant teteme hevert. Szegény nem élt
elég soká ahhoz, hogy elégedetlen lehessen a sorsával. A csöndet csak Trillian
önkéntelen öklendezése zavarta meg.
-Sok értelme nem volna, hogy eltemessük, ugye? -mormogta Arthur, és menten
megbánta, hogy megszólalt.
-Gyerünk - mondta Zaphod, és megindult lefelé.
-Igen - mondta Zaphod. - Gyertek, mutatok valamit.
-Innen is látjuk - szabadkozott Trillian.
- Nem ezt - mondta Zaphod. - Valami mást. Gyerünk!
Mindnyájan haboztak.
-Gyertek már! - nógatta ôket Zaphód. - Bejáratot találtam.
-Ebbe? - Arthur elborzadt.
-A bolygóba! Föld alatti átjáró. A becsapódó bálna szétverte a falat. Oda
megyünk. Az elmúlt ötmillió évben senki se járt erre. Az idô legmélységesebb
mélysége vár ránk. . .
Marvin ismét gúnyos dudorászásba fogott.Zaphod hátba vágta. Marvin elhallgatott.
Az undortól meg-megborzongva követték Zaphodot a kráter belsô oldalán lefelé.
Azon igyekeztek,hogy ne is lássák a gödör szerencsétlen alkotójának szórványait.
-Élet - sóhajtotta Marvin gyászosan. - Akár gyűlöljük, akár nem,izgat bennünket,
semmiképp se szeretni való.
A föld beomlott a bálna becsapódási helyén. Aknák és átjáró vágatok hálózata
tárult fel, bár többségüket a romok és a húsdarabok eltorlaszolták. Zaphod már
hozzálátott, hogy utat nyisson az egyikbe, de Marvin gyorsabban haladt.Pállott
levegô csapott ki a folyosó sötét mélyébôl. A felkavart por elnyelte Zaphod lám-
pájának fényét.
-A legendák szerint - mondta - a magratheaiak életük javát a föld alatt
töltötték.
-Miért? - kérdezte Arthur. - Túlnépesedett a felszín? Vagy elszennyezôdött?
-Nem hiszem - felelte Zaphod. - Inkább csak nem tetszett nekik.
-Biztos vagy benne, hogy tudod, mit csinálsz? -kérdezte Trillian. - Egyszer már
megtámadtak minket, ha elfelejtetted volna.
-Figyelj, kölyök! Közlöm veled, hogy a bolygón élôk teljes lélekszáma nulla
plusz mi négyen, úgyhogy gyerünk csak befele. Öö... hej, földlakó...
-Arthur - jegyezte meg Arthur.
-Igen persze. Mondjuk, itt tudnád tartani ezt a robotot? Biztosítanátok az
átjáró innensô végét vagy ilyesmi. Oké?
-Biztosítani? Mitôl? Most mondtad, hogy nincs itt senki.
-Jó, persze, csak a biztonság kedvéért.
-Melyikünkéért? A tiétekért vagy az enyémért?
-Tehát rendben. Mehetünk.
Zaphod bemászott az átjáróba, nyomában Trilliannal és Forddal.
-Remélem, pocsékul érzitek majd magatokat -szólt utánuk panaszosan Arthur.
-Ne aggódj - nyugtatta meg Marvin. - Úgy lesz.
A többiek pillanatok alatt eltűntek a szemük elôl.Arthur dühösen topogott
jobbra-balra. Ráeszmélt, hogy egy bálnatemetô nem igazán alkalmas arra, hogy
tocsogjanak benne.Marvin szomorúan végigmérte, aztán kikapcsolta magát.

Zaphod sietve menetelt az átjáróban. Pokolian ideges volt, ezt próbálta leplezni
céltudatosnak tűnô csörtetése. Körbevillantott a lámpájával. A falakat sötét,
hideg csempe borította. Enyészetbűzt lélegeztek.
-Na, mit mondtam! - szólt. - Lakott bolygó. Magrathea. - Továbbgázolt a padlót
borító piszokban és szemétben.A látvány kísértetiesen emlékeztette Trilliant a
londoni metróra, bár ez a hely kétségkívül nem volt olyan egyenletesen mocskos.
A falak csempeborítását idôrôl idôre hatalmas mozaikok szakították meg:csillogó
színekbôl kirakott, egyszerű, szögletes mintázatok. Trillian megállt, hogy
alaposabban megnézze az egyiket, de nem sikerült értelmet belemagyaráznia. Szólt
Zaphodnak:
-Hej, mit gondolsz, mik ezek a furcsa szimbólumok?
-Furcsa szimbólumok - mondta Zaphod, vissza se nézve.
Trillian vállat vont, és utána eredt.Itt-ott egy-egy kis ajtó kisebb kamrákba
nyílt a folyosó két oldalán. Ford észrevette, hogy a helyiségek tele vannak
gazdátlan számítástechnikai felszereléssel. Az egyikbe beráncigálta Zaphodot.
Trillian is utánuk ment.
-Nézd - mondta Ford. - Azt mondod, ez itt Magrathea...
-Bizony - mondta Zaphod. - A hang is megmondta, nem?
-Jó, ez Magrathea. . . egyelôre elfogadom. Arról viszont még semmit se mondtál,
hogy a fészkes fotonba tudtad megtalálni. Nem hinném, hogy fellapoztál egy
csillagatlaszt.
-Kutatás. Kormányarchívumok. Detektívmunka.Szerencsés találgatás. Egyszerű.
-Aztán elloptad az Arany Szívet, hogy megkeresd?
-Elloptam, hogy sok mindent megkeressek.
-Sok mindent? - Ford meglepôdött. - Mi mindent?
-Nem tudom.
-Tessék?
-Nem tudom, mit keresek.
-Miért nem?
-Mert. . . mert. . . azt hiszem, azért, mert ha tudnám, mit keresek, akkor nem
tudnám megkeresni.
-Mondd, bolond vagy?
-Ezt a lehetôséget még nem zártam ki - mondta Zaphod nyugodtan. - Csak annyit
tudhatok magamról, amennyit az elmém jelenlegi állapotában ki tud bogozni. És az
elmém jelenlegi állapota nem túl jó.
Sokáig senki sem szólt. Ford Zaphodra bámult, és szívét eltöltötte az aggodalom.
-Figyelj, öreg barátom, ha azt akarod, hogy...-kezdte Ford.
-Nem, várj egy kicsit. . . elárulok valamit - mondta Zaphod. - Sokszor kapkodok
összevissza. Eszembe jut egy ötlet, és hej, miért ne, megcsinálom. Eszembe jut,
hogy megválasztatom magamat a Galaxis Elnökének, és úgy is lesz. Jó, persze
végiggondolom, hogyan lehet a legjobban megcsinálni, amit akarok, de mindig
bevág. Olyan, mintha a Galakticredit hitelkártyádat mindig elfogadnák, holott
sose küldöd a csekkeket. És ha elgondolkodom...miért is akarok valamit megcsi-
nálni...meg hogy is jöttem rá a megoldásra...akkor egyre erôsebb bennem a vágy,
hogy ne törjem a fejem ezen. Mint most is. Komoly erôfeszítésembe kerül, hogy
egyáltalán beszélek róla.
Zaphod elhallgatott. Csönd volt. Aztán összeráncolta a szemöldökét,és folytatta:
- A múlt éjszaka is emiatt aggódtam. Azon, hogy az agyam egy része nyilván nem
működik megfelelôen. Olyan az egész, mintha  tudtomon kívül valaki más használná
az agyamat, hogy jó ötletei legyenek.Ebbôl következik az a lehetôség, hogy
valaki elzárja elôlem az agyam egy részét, hogy ne tudjam használni.
Törtem a fejem, tudnám-e mindezt ellenôrizni.Lementem a hajó orvosi fülkéjébe,
és rákapcsoltam egy tesztelô programra, amit a Galaktikus Kormány orvosi
tisztviselôi megcsináltattak, mielôtt elnökjelölésemet hivatalosan jóváhagyták.
Semmi eredmény.Legalábbis semmi váratlan.A tesztek kimutatták, hogy okos vagyok,
nagy képzelôerôvel rendelkezem, felelôtlen vagyok, megbízhatatlan, feltűnôsködô,
egyszóval semmi, amit ne tudtam volna eddig is. És semmi rendellenesség. Úgyhogy
nekiláttam, és további teszteket ötöltem ki, teljesen véletlenszerűen. Semmi.
Aztán megpróbáltam, hogy az egyik fejemrôl kapott eredményeket a másikra
illesszem. Még mindig semmi. Aztán kapkodni kezdtem, mert úgy gondoltam,hogy az
egész csupán paranoiás roham, és feladtam.Mielôtt elcsomagoltam volna, megnéztem
az egymásra illesztett felvételeket zöld szűrön át. Emlékszel rá gyerekkoromban
is mindig babonás voltam a zöld színnel kapcsolatban, ugye? Merthogy
kereskedelmi felderítô naszádokon szerettem volna pilóta lenni.Ford bólintott.
-És ott volt - folytatta Zaphod. - Világosan, mint a nap. Egy-egy egész szekció
mindkét agyam közepén, melyek csak önmagukkal álltak kapcsolatban. Valami
gazfickó kiégette az összes szinapszist, és elektronikusan körbenyeste azt a két
jókora darab szürkeállományt.
Ford megrendülten bámulta. Trillian elfehéredett.
-Valaki ezt tette veled? - suttogta Ford.
-Igen.
-Ki volt az? És miért?
-Hogy miért? Csak találgatni tudok. De azt tudom, hogy ki volt az a gazember.
-Tudod? Honnan?
-Mert beleégette a monogramját az elroncsolt szinapszisokba. Otthagyta nekem,
hadd lássam.
Ford elszörnyedve meredt rá; érezte, hogy lúdbôrözik az egész teste.
-Monogram? Az agyadba égetve?
-Igen.
-Miféle monogram, az ég szerelmére?!
Zaphod csöndben nézte egy darabig. Aztán elfordúlt.
-Z.B. - mondta halkan.
E pillanatban becsapódott mögöttük az acélajtó, és gáz ömlött a kamrába.
- Majd,késôbb elmondom - fuldoklott Zaphod.
Mindhárman elájultak.

       21. fejezet


Arthur kedvetlenül kószált Magrathea felszínén.Ford elôzékenyen nála hagyta a
GALAXIS Útikalauzt, hogy legyen mivel múlatnia az idôt.Vaktában megnyomott
néhány gombot.A GALAXIS Útikalauz rendkívül egyenetlenül szerkesztett kiadvány,
tele olyan passzusokkal, melyek felvétele annak idején jó heccnek tűnt a
szerkesztôk számára.Ezek egyike (erre bukkant Arthur) Veet Voojagig állítólagos
tapasztalatait adja elô. Veet Voojagig a Maximegalon Egyetem csöndes, fiatal
diákja volt. Ragyogó tudományos pályafutás elôtt állt. Ôskronológiát,
transzformációs etikát és a történelemszemlélet hullámharmonikus elméletét
tanulmányozta. Egy éjszaka, midôn Zaphod Beeblebroxszal egyik Pángalaktikus
Gégepukkasztót a másik után itták, Veet Voojagig a fejébe vette, hogy utánajár,
mi is történt azzal a rengeteg golyóstollal, amit az elmúlt évek során vásárolt.
Aprólékos kutatómunka következett. Veet Voojagig végiglátogatta a golyóstoll
fogyatkozás összes galaktikus nyilvántartását. Végül furcsa kis elmélettel állt
elô, amely akkoriban egészen megragadta a lakosság fantáziáját. Eszerint valahol
a kozmoszban, a humanoidok, hüllôszerűek, halszerűek, sétáló faalkatúak és a kék
szín szuperintelligens árnyalatai által lakott bolygók mellett létezik egy olyan
bolygó is, melyen a golyóstoll-életforma uralkodik. Az elhagyott golyóstollak e
bolygó felé vették útjukat, csöndesen átsurrantak a tér rejtett alagútjain oda,
ahol - tudták - a golyóstoll-lét örömei várnak rájuk, golyóstollhoz méltó
izgalmak és kihívások, mindaz, ami kijár nekik egy jóléti golyóstoll-társa-
dalomban.Mindez pompás és kellemes volt, amíg elmélet maradt.Ám Veet Voojagig
egyszer csak bejelentette, hogy meg is találta ezt a bolygót. Sôt maga is
dolgozott ott egy darabig: egy olcsó, zöld, nyomógombos golyóstoll-családnál
sofôrködött. Nyilatkozata után zárt osztályra került, könyvet írt, ezt
agyonhallgatták, száműzetésre ítélték adócsalásért, ami a jól megérdemelt sorsa
azoknak, akik nyilvánosan csinálnak bolondot magukból.Egyszer aztán expedíciót
küldtek oda, ahol Voojagig nyilatkozata szerint a golyóstollak bolygója
található.Az expedíció csupán egy aprócska égitestet talált a jelzett ponton,
rajta egyetlen öregemberrel, aki ismételten kijelentette, hogy hazugság az
egész. Késôbb azonban kiderült, hogy az öregember nem mondott igazat.Két kérdés
mindenesetre azóta is tisztázatlan. Az egyik, hogy honnan kerül évente 60000
titokzatos altair dollár az öregember bankszámlájára Brantisvog bolygóján. A
másik természetesen Zaphod Beeblebrox virágzó használtgolyóstoll-kereskedése.
  Arthur itt letette a könyvet.A robot teljes mozdulatlanságban ült a helyén.
Arthur felállt, és a kráter tetejéhez sétált. Aztán körbejárt a kráter tetején.
Megbámulta a magratheai fenséges kettôs naplementét.Visszabandukolt a kráterbe.
Felébresztette a robotot, mert még egy mániás-depressziós robot is jobb
beszélgetôtárs a semminél.
- Esteledik - mondta. - Nézd, robot, jönnek a csillagok felfelé.
A sötét ködök belsejébôl kevés csillag látszik, azok se nagyon, de azért
látszottak.A robot engedelmesen megnézte ôket, aztán visszafordult.
-Látom - mondta. - Pocsék.
-De az a naplemente! Legvadabb álmaimban se láttam ehhez foghatót! Az a két nap!
Mintha tűzhegyek forrnának az űrben.
-A két napot is láttam. Ócskaság.
-Nekünk otthon csak egy napunk volt - Arthur rendületlenül beszélt. - Tudod,
arról a bolygóról jöttem, amit Földnek hívnak.
-Hogyne tudnám. Folyton ezt hajtogatod. Rettenetesnek hangzik.
-Szó sincs róla, gyönyörű hely volt.
-Voltak rajta óceánok?
-Ó, hogyne - sóhajtott Arthur. - Hatalmas, széles, hullámzó, kék óceánok...
-Ki nem állhatom az óceánokat - mondta Marvin.
-Mondd csak - érdeklôdött Arthur. - Jól kijössza többi robottal?
-Gyűlölöm ôket. Hová mégy?
Arthurnak elege volt. Feltápászkodott.
-Sétálok még egyet - felelte.
-Meg tudom érteni - mondta Marvin. Egy másodperccel késôbb elaludt, de elôtte
még megszámolt ötszázkilencvenhétmillió bárányt.Arthur erôteljesen csapkodta
magát a karjaival, hogy vérkeringését lelkesebb munkavégzésre buzdítsa.
Visszakutyagolt, felfelé a kráter falán.A légkör nagyon vékony volt, hold se
sütött, így a sötétség egykettôre beállt. Nem csoda, hogy Arthur egyenesen
belesétált az öregemberbe, mielôtt észrevette volna. 

         22. fejezet



Az öregember Arthurnak háttal figyelte, amint az utolsó fénysugár is elenyészik
a horizont feketesége mögött. Egyszerű szürke köpenyt viselt. Magas, éltesebb
ember volt. Amikor megfordult, arca vékonynak és finom vonásúnak látszott,
gondterheltnek, de együttérzônek; az a fajta arc volt, akinek a gazdájával az
ember szívesen köt üzletet. Egyelôre azonban nem fordult meg, még Arthur
meglepett kiáltására sem.Hamarosan a két nap legutolsó sugarai is eltűntek.
A férfi megfordult. Arcát még mindig megvilágította valami. A fény forrását
keresve Arthur néhány méterrel odább kis gépet látott. Légpárnás járműnek vélte,
mely halvány fénykört vetett maga köré.Az öregember szeme szomorúnak látszott.
-Hideg éjszakát választottál, hogy meglátogasd halott planétánkat - mondta.
-Ki...kicsoda maga? - hebegte Arthur.
Az öregember elfordította a fejét. Ismét szomorúság tükrözôdött az arcán.
-A nevem nem fontos.
Megint eltöprengett. Szemlátomást nem érezte sürgôsnek az eszmecserét. Arthur
zavarodottan állt.
-Én. . . ööö. . . megijesztett - mondta félszegen.
A férfi visszafordult, ránézett, és kissé felvonta a szemöldökét.
-Hmmmm?
-Mondom, megijesztett.
-Nincs mitôl félned. Nem bántlak.
Arthur a homlokát ráncolta.
-Hiszen maga ránk lôtt! - Tudja, a rakéták...
Az ember a kráterbe bámult. Marvin szemsugara halványvörös árnyékokat vetett a
hatalmas bálnatetemre.Az ember kuncogott.
-Automata rendszer - mondta és felsóhajtott.
-A bolygó mélyében ôsi agyközpontok számlálják a borongós évmilliókat. A kor
súlyosan nehezedik poros adattáraikra. Gondolom, megörültek az alkalomnak. Nagy
esemény ez nekik.Zordan meredt Arthurra, és így szólt:
-Magam is nagy híve vagyok ám a tudománynak.
-Ó. . . ööö, valóban? - Arthurt mindinkább zavarba ejtette az öreg furcsa,
udvarias modora.
-Ó, igen! - Az öreg végképp elhallgatott.
-Ööö. . . - Arthur úgy érezte magát, mint a rajtakapott házasságtörô, ha a
váratlanul hazatérô megcsalt férj csupán nadrágot vált, néhány üres megjegyzést
tesz az idôjárásról, majd távozik.
-Feszélyezettnek látszol -jegyezte meg az öregember udvarias aggodalommal.
-Ööö...nem...de. Tulajdonképpen, tudja, nemigen számítottunk arra, hogy találunk
valakit a bolygón. Mintha arról lett volna szó, hogy mindenki meghalt, vagy
ilyesmi...
-Meghalt? - mondta az öregember. - Ugyan, dehogy. Csupán aludtunk.
-Aludtak? - hitetlenkedett Arthur.
-Igen, a gazdasági válság miatt. - Az öregember szemlátomást fütyült arra,
mennyit ért Arthur abból, amit hall. Arthur újabb társalgási kísérletet tett:
-Ööö, gazdasági válság?
-Hát amikor ötmillió évvel ezelôtt összeomlott a Galaxis gazdasága. És ha
figyelembe vesszük, hogy a méret utáni bolygókészítés alapvetôen mégiscsak
luxuscikk. . .Szünetet tartott, és Arthurra nézett.
-Tudod ugye, hogy mi bolygókat építettünk? -kérdezte méltósággal.
-Hát hogyne - mondta Arthur. - Kapiskálom...
-Lenyűgözô szakma! - Az öregember szemébe sóvárgás költözött. - A partvidékek
készítését szerettem a legjobban. Végtelen örömet szerzett a fjordok kicsipkézé-
se. . . - Megpróbált visszatalálni az eredeti kerékvágásba. - Amikor a recesszió
kezdôdött,úgy láttuk, sok kellemetlenségtôl megkíméljük magunkat, ha egyszerűen
átalusszuk. Igy hát beprogramoztuk a computereket, hogy keltsenek fel minket, ha
vége a recessziónak.
Az öregember udvariasan elnyomta ásítását, aztán folytatta:
-A computereket a Galaktikus Részvénytôzsde árindexeivel vezéreltük. Meghagytuk
nekik, hogy csak akkor ébresszenek fel minket, ha a többiek már fellendítették a
gazdaságukat ahhoz, hogy újfent megengedhessék maguknak a mi meglehetôsen
igényes szolgáltatásainkat.
Arthur, a Guardian rendszeres olvasója, mélységesen megdöbbent.
-Eléggé kellemetlen viselkedés, nem gondolja?
-Valóban? - tudakolta szelíden az öreg. - Sajnos kissé távol kerültem a
társasági normáktól. - A kráter fenekére mutatott. - Tiéd az a robot? -kérdezte.
-Nem - hangzott fémesen a kráterbôl. - Én az enyém vagyok.
-Már ha robotnak lehet nevezni - mormogta Arthur. - Inkább elektronikus
duzzogógép.
-Hozd magaddal! - Arthur meglepetten vette tudomásul az erély felhangjainak
megjelenését az öregember hangjában. Szólt Marvinnak, aki felkapaszkodott az
emelkedôn. Szívet tépôen sántított mindkét makkegészséges lábára.
-Ha jobban meggondolom - mondta az öregember-inkább hagyd itt. Neked viszont
velem kell jönnöd.
A kilátások nagyszerűek. - A járműve felé fordult, mely, noha semmiféle
észrevehetô utasítást nem kapott, lassan feléjük úszott a sötétségen át.
Arthur Marvint nézte, aki rosszkedvűen zsémbelve arrébb sántikált, és
visszakecmergett a kráterbe.
-Gyere - intett az öregember. - A végére kell járnunk.
-Minek a végére? - kérdezte Arthur értetlenül.
-Hogy hívnak, ember?
-Dent. Arthur Dent.
-A végére kell járnunk - ismételte az öregember szigorúan. - Arthur Dent végére.
Ez tulajdonképpen fenyegetés. - A vágyakozás ismét megjelent fáradt, megtört
tekintetében. - Sosem voltam különösebben tehetséges a fenyegetések terén, de
úgy mondják, fölöttébb hatékonyak lehetnek.
Arthur pislogott.
-Micsoda rendkívüli személyiség - motyogta maga elé.
-Hogy tetszik mondani?
-Ó, semmi, elnézést! - Arthur megzavarodott.
- Hová megyünk?
-A légikocsimba - mondta az öregember, és intett Arthurnak, hogy szálljon be a
járműbe, amely közben csöndesen melléjük ért.
-A bolygó legmélyébe megyünk, ahol fajunk most éled újra ötmillió éves álmából.
Magrathea felébred.Arthur önkéntelenül megborzongott, ahogy az öregember mellé
ült.Az idegenség,az éjszakába süvítô jármű csöndes himbálódzása nyugtalanította.
Az öregemberre nézett, akinek arcát megvilágította a műszerfal parányi lámpáinak
halvány fénye.
-Bocsánat, tulajdonképpen hogy hívják magát? -kérdezte Arthur.
-Engem? - Az öregember szemébe ismét beköltözött a szomorúság. - Az én nevem...
- mondta - az én nevem Szlartibartfaszt.
Arthur csaknem megfulladt.
-Hogy tetszett mondani? - habogta.
-Szlartibartfaszt - ismételte meg halkan az öregember.
-Szlartibartfaszt?
Az öregember méltóságteljesen nézett rá.
-Nem fontos - mondta.
A légikocsi keresztülvitorlázott az éjszakán. 


       23. fejezet


Fontos és közismert tény, hogy a látszat olykor csal.Például a Földön az ember
mindig szentül hitte, hogy intelligensebb a delfinnél, mivel oly sok mindent
elért:feltalálta a kereket, New Yorkot, a háborút, egyebeket, mialatt a delfinek
csak vidáman lubickoltak.A delfinek ezzel szemben azt hitték, hogy sokkal
intelligensebbek az embernél - pontosan a fenti okok miatt.Érdekes módon a
delfinek réges-rég tudták, hogy küszöbön áll a Föld megsemmisítése. Számos
hiábavaló erôfeszítést tettek, hogy az emberiséget figyelmeztessék a veszélyre,
de kapcsolatteremtési kísérleteiket az emberek mulatságos futball-labda-trükknek
meg füttyögô halacskakoldulásnak vették.A delfinek végül is feladták a reményt,
és nem sokkal a Vogonok érkezése elôtt távoztak a Földrôl.A legeslegutolsó
delfinüzenetet is félreértelmezték az emberek. Azt hitték, hogy meglepôen
kimunkált, karikán keresztül végrehajtott kettôs hátrabukfencet látnak, miközben
a delfinek az Egyesült Államok himnuszát is elfütyülik. Az üzenet valójában ez
volt: Viszlát, és még egyszer kösz a halakat!
Valójában a Földön csak egy faj volt a delfineknél is intelligensebb. E faj
tagjai idejük nagy részét magatartáskutató laboratóriumokban töltötték,
forgókerekek belsejében rohangáltak, és hátborzongatóan elegáns, kifinomult
kísérleteket folytattak az emberrel.Az a tény, hogy az ember ezt a kapcsolatot
is teljesen félreértelmezte, fontos részét képezte e lények terveinek. 


         24. fejezet


A légikocsi hangtalanul repült a hideg sötétségen át. Halvány fény Magrathea
mélységes éjszakájában.A kocsi sebesen suhant. Az öregember szemlátomást
gondolataiba merült, s mikor Arthur egy-két társalgási kezdeményezést tett, a
férfi megérdeklôdte, hogy Arthur elég kényelmesen érzi-e magát. Arthur vála-
szát azonban meg sem hallotta.Arthur megpróbálta felbecsülni a kocsi sebességét,
de a tökéletes feketeség semmi támpontot nem kínált.A mozgás érzete olyan
csekély volt, mintha alig haladnának.Halvány fényfolt jelent meg a messzi
távolban. Néhány másodperc alatt annyira megnôtt, hogy Arthurnak éreznie kellett
a kolosszális sebességet, mellyel feléjük rohant. Törte a fejét, miféle jármű
lehet az.Hiába bámulta azonban, nem tudta kivenni az alakját. Arthur hirtelen
megdermedt a rémülettôl, mert a légikocsi lebillentette orrát, és éles kanyarral
a másik jármű felé fordult. Az összeütközés elkerülhetetlennek látszott. A két
jármű relatív sebessége hihetetlenül nagy volt. Arthurnak arra is alig maradt
ideje, hogy  visszafojtsa a lélegzetét, és már túl is voltak az " ütközésen ".
Mindössze annyit észlelt, hogy eszeveszett ezüst villódzás veszi körül a kocsit.
Hátrafordult.A messzeségben gyorsan távolodó fekete pontot látott. Jó pár
másodpercig tartott, míg megértette, hogy mi történt.A légikocsi iszonyú
sebességgel egy alagútba száguldott, ôk tehát az alagút szájával találkoztak.
Az ezüstös villódzást az alagút fala keltette, ahogy elsüvítettek mellette.
Arthur becsukta a szemét, és rettegett.Meg se próbálta felbecsülni, mennyi idô
telt el, mígnem a kocsi lassított. Nem sokkal késôbb érezte, hogy szép lassan
meg is állnak.Kinyitotta a szemét.Még mindig az ezüst alagútban voltak. Kanyargó
útvonaluk mintha együvé tartó alagutak kusza hálózatán kígyózott volna
keresztül. Végül egy hajlított-acél-idomokkal borított kisebb kamrában álltak
meg.Több alagút is végzôdött itt. A távolabbi oldalon nagyméretű fényfolt
látszott, benne idegesítô halvány fény vibrált. Mintha csak bosszantani akarná a
szemet, képtelenség volt élesen ránézni vagy megállapítani, milyen messze van.
Arthur nagyot tévedve úgy vélte, hogy talán ultraibolya fényt lát.
Szlartibartfaszt megfordult, és ünnepélyes arcot vágva Arthurra nézett.
-Földlakó - mondta - Magrathea szívében vagyunk.
-Mibôl jött rá, hogy földlakó vagyok? - tudakolta Arthur.
- Hamarosan megtudod - felelte az öregember gyengéden. - Legalábbis - hangjában
itt némi kétely érzôdött - többet tudsz meg, mint eddig.Aztán így folytatta:
-Jobb, ha figyelmeztetlek, hogy a hely, ahová most belépünk, nincs Magratheán a
szó szoros értelmében.Ahhoz kicsit talán. . . túl nagy. Olyan kapun haladunk
majd át, mely roppant kiterjedésű hipertérbe vezet.Lehet, hogy kellemetlennek
találod.Arthur riadtan sóhajtozott. Szlartibartfaszt megérintett egy gombot, és
csöppet se megnyugtatóan megjegyezte:
-Engem ilyenkor mindig kitör a frász.
A kocsi egyenesen belesüvített a halvány fényfoltba, és Arthur hirtelen egész
pontos képet alkothatott magának arról, hogy milyen a végtelen.Pedig nem is volt
igazán végtelen. Az igazi végtelen lapos és unalmas. Az igazi végtelen olyan,
mint az éjszakai égbolt: a távolság felfoghatatlan, és ezért semmitmondó. A
helyiség, melyben a kocsi felbukkant, semmiképpen sem volt végtelen nagy, csupán
nagyon-nagyon-nagyon nagy, olyan nagy, hogy végtelenebbnek látszott az igazi
végtelennél.Arthur érzékei pattogtak és kinyúltak. Tudta, hogy a légikocsi
hallatlan sebességekre képes, mégis lassúnak érezte, ahogy a kocsi átkúszik a
puszta levegôn, maga mögött hagyva az átjárót, mely láthatatlan tűhegyként
olvadt bele a mögöttük ragyogó falba.A fal dacolt a képzelettel: megbabonázta és
legyôzte. A fal olyan bénítóan hatalmas és lapos volt, hogy teteje, alja és
oldalai egyaránt a távolság ködébe vesztek. Sokkolóan szédítô volt.Teljesen
síknak tűnt. A legpontosabb lézeres mérôberendezés mutathatta volna csak ki,
hogy a látszólag a végtelenbe nyúló fal, mely szédítô messzeségekbe futott és
oly simán terült szét, nem sík, hanem ívelt:tizenhárom fénymásodperccel odébb
ismét egyesül önmagával. Más szóval a fal egy üreges gömb belsô oldala volt
- egy hárommillió mérföld átmérôjű és káprázatos fényben fürdô gömb fala.
-Isten hozott! - szólalt meg Szlartibartfaszt, miközben a paránynak ható,
háromszoros hangsebességgel száguldó légikocsi alig érzékelhetôen kúszott elôre
az ôrjítôen tágas térben.
-Isten hozott - mondta-az üzemcsarnokunkban!
Arthur gyötrôdve ámuldozott. Felmérhetetlen távolságra tôle a fény és anyag
finom szövedékében furcsa függesztékek lógtak, mint az űrbe kiakasztott,
gömbölyű árnyak.
- Látod - mondta Szlartibartfaszt - itt készítjük planétáink többségét.
-Azt akarja mondani - Arthur küszködött a szavakkal - hogy újra elindítja az
egészet?
-Ó, dehogy, az ég óvjon tôle! - tiltakozott az öregember. - A Galaxis messze nem
elég gazdag ahhoz, hogy fenntartson minket.Nem, csupán egyetlenegy,ám szerfelett
különleges feladat végett ébresztettek fel bennünket. Megbízóink rendkívüli...
más dimenzióból származó lények.Talán számodra is érdekes lesz...ott a távolban,
éppen elôttünk.Arthúr sokáig meresztette a szemét, mígnem észrevette a lebegö
szerkezetet: Valóban ez volt az egyetlen dolog, mely körül az aktivitás jelei
látszottak, bár ez is inkább tudat alatti érzékelés, mintsem kézzelfogható
konkrétum volt.E pillanatban éles fény villant fel a szerkezeten, és élesen
kirajzolta a felszínen születô formákat. Arthur számára ismerôsek voltak e
formák. A durván odapöttyentett idomok oly közel álltak hozzá, mint a szavak
hangalakja, mint fejében a gondolatok. Másodpercekig döbbenten ült. Agyában
egymást kergették a képzetek:  szerettek volna letelepedni és tartalmat nyerni.
Elméjének egyik része azt súgta, hogy nagyon is jól ismeri mindazt, amit lát, és
amit a formák jelentenek.A másik rész viszont - igen józanul - megtagadta e
nézet szentesítését, sôt e tekintetben minden felelôsséget elhárított magától.
Újabb villanás következett, és kételynek többé nem volt helye.
-A Föld...- suttogta Arthur.
-A Kettes Számú Föld hogy egész pontosak legyünk - mondta Szlartibartfaszt
vidáman. - Az eredeti dokumentációnk alapján másolatot készítünk.
Hosszabb csend állt be.
-Azt akarja nekem bemagyarázni-Arthur most lassan, nagy önfegyelemmel beszélt
- hogy eredetileg. . . maguk készítették a Földet?
-Hát persze - mondta Szlartibartfaszt. - Van ott egy hely, valami Norvégiának
hívják. Nem jártál arra?
-Nem - felelte Arthur - nem.
-Kár - mondta Szlartibartfaszt - azt én csináltam.
Még díjat is kaptam érte.Gyönyörűen fodrozott partszegélyek.Roppantul bánkódtam,
amikor a pusztulásáról értesültem.
-Maga roppantul bánkódott!
-Hogyne. Még öt perc, és sokkal kisebb a kár.
Megdöbbentô ügyetlenség volt.
-Hhee? - mondta Arthur.
-Az egerek nagyon megharagudtak.
-Az egerek nagyon megharagudtak?
-Nagyon - biztosította az öregember szelíden.
-Na igen, és azt hiszem, a kutyák, a macskák és a kacsacsôrű emlôsök is meg. . .
-Csakhogy, tudod, nem az ô pénzük bánta.
-Nézze - mondta Arthur. - Nem egyszerűsítené le a dolgokat a maga számára; ha én
minden további nélkül feladnám, és most rögtön megbolondulnék?
A légikocsi kis ideig kínos csöndben szállt tovább.Aztán az öregember türelmes
magyarázatba fogott:
-Földlakó, a te szülôbolygódat az egerek rendelték meg nálunk. Ôk irányították.
A bolygó öt perccel azelôtt semmisült meg, hogy teljesült volna a cél, amiért
megépítettük. Ezért kell újat építenünk.Arthur agyában csak egy szó vert
visszhangot.
-Az egerek? - kérdezte.
-Hát ki más, földlakó?
-Megbocsásson, de azokról a kis fehér, szôrös bigyókról beszélünk, a
sajtmániával meg a korai hatvanas évek kabaréiban az asztalon sikoltozó nôkkel?
Szlartibaltfaszt udvariasan köhögött.
-Földlakó - mondta - beszédmódod néha nehezen követhetô. Ne feledd, öt és fél
millió éve alszom idebenn Magrathea bolygójában, és keveset tudok ezekrôl a
korai hatvanas évekbeli kabarékról. A lények, akiket egereknek nevezel, bizony
nem azok, amiknek látszanak. Hatalmas, pándimenzionális, szuperintelligens
lények ôk, az egerek pedig az ô betüremkedésük a mi dimenzióinkba. Az egész
felhajtás a sajttal meg a sikoltozással csak álcázás.
Az öregember szünetet tartott, majd együttérzô homlokráncolással folytatta:
- Attól tartok, kísérleteztek veletek.
Arthur ezen elgondolkodott, majd felderült a képe.
- Ó, dehogy - mondta. - Már látom a félreértés forrását. Nem, nézze, valójában
az történt, hogy mi végeztünk kísérleteket rajtuk. Gyakran használták ôket a
viselkedés-lélektani kutatásokban, Pavlov meg az összes többi. Igazából az
egereket mindenféle vizsgálatnak vetették alá; meg kellett tanulniuk hogyan
kell csöngôket megnyomni, labirintusokban futkosni meg minden, hogy a tanulás
egész folyamatának vizsgálhassák a természetét. Megfigyeltük a viselkedésüket,
és ebbôl mindenfélére következtethettünk a magunkéra vonatkozóan.
Arthur elhallgatott.
-Micsoda elmeél...mondta Szlartibartfaszt -valóban csak csodálni lehet.
-Mit?
-Hogyan is álcázhatnák jobban valódi természetüket, s irányíthatnának
egyszersmindtiteket? Hirtelen elfutnak a labirintus rossz oldala mentén, a nem
megfelelô sajtdarabkát választják, váratlanul holtan esnek össze a
mixomatózistól. . . ha finoman adagolják, a kumulatív hatás elsöprô erejű.
Hatásszünetet tartott.
- Látod, földlakó, ezek aztán a hiperintelligens, pándimenzionálisan zseniális
lények. A ti bolygótok és rajta minden ember egyetlen organikus számítógépet
alkotott, melyen egy tízmillió éves kutatási programot futtattak le. . . Hadd
mondom el az egészet. Kissé hoszszadalmas lesz.
- Az idôhiány - jegyezte meg Arthur - pillanatnyilag nem szerepel a legégetôbb
gondjaim között. 

           25. fejezet



Az élet természetesen számos problémát vet fel. A legközismertebbek, hogy miért
születünk a világra, miért halunk meg, miért szeretnénk a közbülsô idô túlnyomó
részét kvarcórák viselésével tölteni? Sok-sok millió évvel ezelôtt
hiperintelligens és pándimenzionális lények egy faja (akiknek fizikai megnyil-
vánulása a saját pándimenzionális világegyetemükben nem is különbözik olyan
nagyon a mienktôl)annyira megelégelte az élet értelme körüli állandó
szócséplést, mely minduntalan megszakította a Brokiánus Últra krikettpartikat,
pedig ez volt a kedvenc idôtöltésük (különös játék; minden látható ok nélkül
nyakon kell vágni a másikat, aztán elfutni), hogy a hiperintelligens,
pándimenzionális lények úgy döntöttek, leülnek, és egyszer s mindenkorra
tisztázzák ezeket a dolgokat.Építettek hát maguknak egy döbbenetes méretű
szupercomputert, mely oly bámulatosan intelligens volt, hogy nég be sem kötötték
az adattárolóit, máris eljutott a Gondolkodom, tehát vagyok-tól a rizspuding
és a jövedelemadó létezésének levezetéséig. Csak ekkor tudták kikapcsolni.
Akkora volt, mint egy kisváros.Legfontosabb egységeit a külön erre a célra
tervezett igazgatói irodában helyezték el, a hordozóul szolgáló hatalmas
ultramahagóni vezérigazgatói íróasztalt a legfinomabb ultravörös szattyánbôr
borította. A sötét szônyeg diszkrét luxusát egzotikus cserepes növények emelték
ki. A helyiséget a számítógépes programozás hôskorának nagyjairól és
családtagjaikról készített, ízlésesen gravírozott portrék díszítették, a hatal-
mas ablakok fákkal körülvett köztérre néztek.A Nagy Bekapcsolás napján két
méltóságteljesen öltözött programozó érkezett, hónuk alatt aktatáska.Diszkréten
bevezették ôket az irodába: Mindketten tudatában voltak annak, hogy fajuk
egészét képviselik történelmük csúcspontján,mindazonáltal higgadtan viselkedtek.
Tisztelettudóan helyet foglaltak az íróasztal elôtt, kinyitották táskáikat, és
elôvették bôrbe kötött jegyzettömbjeiket.A programozókat Lunkwillnak és Fooknak
hívták.Kis ideig az alkalomhoz illô némaságban üldögéltek, majd Lunkwill társára
nézett, elôrehajolt, és megérintett egy pici fekete kapcsolót.A lehetô
legfinomabb zümmögés jelezte, hogy a hatalmas computer máris teljes készenlétben
van. Pár pillanat múlva telten zengô, mély hangján megszólította ôket.
Igy szólt:
-Vajh mi lehet ama hatalmas feladat, melynek elvégzésére életre hívtatok engem,
Bölcs Elmét, a tér és idô világegyetemének második legnagyobb computerét?
Lunkwill és Fook meglepetten pillantottak egymásra.
-A feladatod, ó, Computer...-kezdte Fook.
-Nem, várj egy cseppet, itt valami nincs rendben -mondta Lunkwill aggodalmasan.
-Minden idôk egyértelműen legnagyobb computerét terveztük, s nem érjük be holmi
második helyezettel. Bölcs Elme -szólította meg a computert - tán nem az vagy,
aminek terveztünk, minden idôk legnagyobb és leghatalmasabb computere?
-A második legnagyobbként jellemeztem magam -dübörögte Bölcs Elme - és az is
vagyok.
A két programozó újabb aggodalmas pillantást váltott. Lunkwill megköszörülte a
torkát.
-Itt valami hiba van - mondta. - Talán nem vagy nagyobb computer, mint a
maximegalóniai Milliárd Gargantuagy, mely egyetlen ezred másodperc alatt
megszámlálja az atomokat egy csillagban?
-Milliárd Gargantuagy? - szólt Bölcs Elme leplezetlen megvetéssel. - Golyós
számolójáték... említést se tégy róla!
-És nem vagy - hajolt  elôre izgatottan Fook -nagyobb analitikus, mint
Googleplex Gondolkodó Csillaga a Fény és Zsenialitás Hetedik Galaxisában,mely
képes arra, hogy minden egyes homokszemcse röppályáját kiszámítsa Dangabrad Béta
öthetes homokviharaiban?
-Öthetes homokvihar? Piha! - bosszankodott Bölcs Elme. - Tôlem kérded ezt, éppen
tôlem, ki magának a Nagy Bummnak az atomi vektorairól elmélkedem? Kikérem
magamnak, hogy zsebkalkulátorokkal egy napon emlegessenek!
A két programozó kínos csendben üldögélt. Aztán Lunkwill újfent elôrehajolt.
-Talán nem vagy dérhonibb vitatkozó - kérdezte - mint a Nagy Únivulgáris
Hiperlobikus Neutron Pörlekedô a Ciceronicus 12-rôl, más néven a Varázsos
és Kifáraszthatatlan?
-A Nagy Univulgáris Hiperlobikus Neutron Pörlekedô? -Bölcs Elme gondosan
végigropogtatta az öszszes hangot - képes lebeszélni az arktureánus Mega
Szamárról mind a négy lábát. . . ám ezután csakis én tudom rávenni a Szamarat,
hogy tegyen egy sétát nélkülük.
-Akkor hol a probléma? - kérdezte Fook.
-Sehol - felelte Bölcs Elme, és hangja egyre gazdagabban csengett. - Egyszerűen
én vagyok a Tér és Idô Világegyetemének második legnagyobb computere.
-Miért csak második? - makacskodott Lunkwill-Miért ragaszkodsz a másodikhoz? Tán
csak nem a Multigeniális Eszevágtronikus Óriás Elmélkedôre vagy éppen a
Filozomatronra gondolsz?
Megvetô fények villantak át a computer konzolján.
-Egyetlen algoritmust se kívánok ezekre a kibernetikus sarlatánokra vesztegetni!
- zúgta. - Nem másról beszélek,mint arról a computerrôl, mely utánam lesz majd
eljövendô!
Fook kezdte elveszíteni a türelmét. Morogva lökte félre a jegyzetkönyvét.
- Azt hiszem, ez az egész értelmetlenül messianisztikussá válik.
-Semmit se tudtok az eljövendô idôrôl - nyilatkoztatta ki Bölcs Elme. - Én
azonban képes vagyok arra, hogy a jövendô valószínűségek infinitezimális delta-
áramlatait is bejárjam zsigeráramköreimben, láthatom, hogy egy napon eljön majd
a computer, melynek operációs paramétereit kiszámíthatni oly megtiszteltetés
lesz,melyre én méltatlan vagyok, ám az én küldetésem lesz, hogy megtervezzem ôt.
Fook mélyen felsóhajtott, és Lunkwillre nézett.
-Feltehetjük végre a kérdést? - kérdezte.
Lunkwill intett, hogy várjon.
-Miféle computerrôl beszélsz? - kérdezte.
-Nem beszélek errôl egyelôre többet -jelentette ki Bölcs Elme. - Most pedig
kérdezzétek meg, amit akartatok, hogy működhessek végre. Szóljatok!
Összenéztek, és vállat vontak. Fook összeszedte magát.
- Ó, Bölcs Elme - kezdte. - A probléma, melynek megoldására megalkottunk téged,
a következô. Azt akarjuk, hogy közöld velünk... - várt egy kicsit - a Választ!
- Választ? Ugyan mire?
Az Élet! - mondta Fook.
A Mindenség! - mondta Lunkwill.
-Meg Minden - mondták együtt.
Bölcs Elme gondolkodott ezen egy keveset.
-Ravasz.
-Meg tudod csinálni?
Újabb jelentôségteljes csend.
-Igen - felelte végül Bölcs Elme. - Meg tudom csinálni.
-Tehát létezik válasz? - kérdezte Fook visszafojtott lélegzettel.
-Egyszerű válasz? - tette hozzá Lunkwill.
-Igen. Az Élet, a Mindenség Meg Minden. Létezik válasz. Csakhogy - tette hozzá
- gondolkodnom kell rajta.
A pillanat varázsát ekkor hirtelen felfordulás törte meg. Az ajtó kipattant:
A hasznavehetetlen személyzetet félretaszigálva két dühös férfi rontott a
szobába.Mindketten a Cruxwan Egyetem durva, fakókék köpenyét és övét viselték.
-Bebocsáttatást követelünk! - kiáltott a fiatalabbik, és könyökét egy bájos
fiatal titkárnô torkába döfte.
-Gyerünk - kiabálta a másik - nem rekeszthettek ki minket! - és egy kezdô
programozót az ajtó mögé lökött.
-Követeljük, hogy ne rekeszthessetek ki minket -rikoltozott a fiatalabbik,
jóllehet bentebb már nem is lehettek volna, a bentiek pedig lemondtak arról,
hogy megállítsák ôket.
-Kik vagytok? - kérdezte Lunkwill, és dühösen felállt. - Mit akartok?
A nevem Majikthise! - jelentette be az öregebbik.
-Én pedig követelem, hogy Vroomfondel vagyok!-harsogta a fiatalabbik.
Majikthise Vroomfondelre támadt.
-Jó, jó - mondta. - Ezt speciel fölösleges követelned.
-Rendben! - ordította Vroomfondel, és ököllel verte a legközelebbi asztal lapját.
- Vroomfondel vagyok, és ez nem követelés, ez szilárd tény! És mi szilárd
tényeket követelünk!
-Szó sincs róla! - tört ki Majikthise bosszúsan. -Egészen pontosan ez az, amit
nem követelünk!
Vroomfondel levegôt is alig vett, máris harsogta:
-Nem követelünk szilárd tényeket! Amit követelünk, az a szilárd tények teljes
hiánya. Követelem, hogy vagy Vroomfondel vagyok vagy sem!
-Végül is mi az ördögöt akartok itt? - Fook teljesen kikelt magából.
-Mi vagyunk - mondta Majikthise - a Filozófusok.
-Vagy éppen ellenkezôleg! - intett figyelmeztetôen Vroomfondel a programozók
felé.
-Igenis azok vagyunk - ragaszkodott hozzá Majikthise. - Teljesen egyértelmüen
a Filozófusok, Bölcsek, Szellemi Nagyságok és egyéb Gondolkodó Személyiségek
Egyesült Unióját képviseljük, és azt akarjuk, hogy ezt a gépet kapcsolják ki,
mégpedig most rögtön.
-Miért? - kérdezte Lunkwill.
-Megmondom én, pajtás - mondta Majikthise. -Demarkáció. A demarkáció a probléma.
-Követeljük - kiáltozott Vroomfondel -hogy a demarkáció a probléma! Követeljük,
hogy a demarkáció nem probléma!
-Bízzátok továbbra is a gépekre az összeadást -figyelmeztetett Majikthise.
- Ami viszont az örök igazságokat illeti, azokat mi majd szépen elintézzük.
Sürgôsen ellenôrizd a jogi állásodat, pajtikám. A törvény értelmében a Végsô
Igazság Keresése egyértelműen azoknak a gondolkodóknak az elôjoga, akik ebbôl
élnek. Valamelyik rohadt gép fogja magát, és megtalálja a Választ, mi meg
repülünk az állásunkból. Úgy értem, mi itt fél éjszakákon át azon vitázunk, hogy
van-e Isten vagy  nincs, erre ez az átkozott masina fogja magát, és reggelre
odaadja a rohadt telefonszámát is.
-Úgy  van - bömbölte Vroomfondel. - Egyértelműen kijelölt területeket követelünk
a kétely és bizonytalanság számára!
Sztentori hang töltötte be hirtelen a szobát.
-Szabad lenne megjegyzést fűznöm ehhez a ponthoz? - érdeklôdött Bölcs Elme.
-Sztrájkolni fogunk - fenyegetôzött Vroomfondel.
-Úgy van - helyeselt Majikthise. - Jó kis országos Filozófus-sztrájk szakad a
nyakatokba!
Az elektronikus alapzaj szintje hirtelen megnôtt,néhány tartalék mélysugárzó is
működésbe lépett a szoba falai mentén el helyezett csábosan faragott, fényesre
politúrozott hangszekrényekben, hogy Bölcs Elme hangja némi extra erôt nyerjen.
-Mindössze azt kívánom közölni - üvöltötte Bölcs Elme - hogy áramköreim
visszavonhatatlanul elkötelezettek amellett, hogy kiszámítsák a választ a végsô
Kérdésre: az Élet, a Mindenség meg Minden. -Szünetet tartott, s mielôtt
valamivel halkabban folytatta volna, elégedetten nyugtázta, hogy sikerült meg-
ragadnia a többiek figyelmét. - Idôbe telik azonban, amíg végigfut a program.
Fook türelmetlenül az órájára nézett.
-Meddig? - kérdezte.
-Hét és fél millió évig - mondta Bölcs Elme.
Lunkwill és Fook döbbenten pislogtak.
-Hét és fél millió év!... - kiáltották kórusban.
-Úgy van - szónokolt tovább Bölcs Elme. - Megmondtam, hogy idôbe telik, nem?
Egyébként úgy vélem, hogy egy ilyen program futtatása szükségképpen hatalmas
közérdeklôdést kelt a filozófia egésze iránt.Mindenkinek lesz elmélete arról,
hogy milyen válasszal állok majd elô. Ugyan ki más nyerne a legtöbbet az így
megnyíló nyilvánosságból, mint ti magatok? Ameddig csak kellô undort keltve
tudjátok pocskondiázni egymást a napisajtóban, biztosítva lesz a nyugis és jól
tejelô állásotok. Mit szóltok hozzá? A két filozófus szájtátva bámulta Bölcs
Elmét.
-Ördög és pokol - dadogott Majikthise - ezt nevezem gondolkodásnak! Te
Vroomfondel, nekünk mért nem jut ilyesmi soha eszünkbe?
-Nemtom - suttogta megilletôdötten Vroomfondel.
-Asszem, Majikthise, túlságosan pallérozott az elménk.
Azzal sarkon fordultak, és kivonultak az ajtón, melyen túl a soha nem is
remélt gyöngyélet várta ôket. 

      26. fejezet



-Nagyon érdekes - szólt Arthur, miután Szlartibartfaszt ismertette a történet
fôbb pontjait. - Csak azt nem értem, mi köze az egésznek a Földhöz, az egerek-
hez meg egyáltalán.
-Ez csupán a történet elsô fele, földlakó - mondta az öregember. - Ha tudni
szeretnéd, mi történt hét és fél millió évvel késôbb, a Válaszadás napján,
meghívhatlak a műterembe, ahol a Szenz-o-Rekord-felvétel segítségével magad is
átélheted az eseményeket. Persze csak ha nem akarod menten kipróbálni az Új
Föld felszínét. Egyelôre félkész: még a mesterséges dino-szaurusz-csontvázakat
se helyeztük el a földkéregben, aztán le kell még fektetnünk a Kainozoikum
Harmadik rétegét is, mert hiszen kainozoikum nélkül úgysem volna ugyanaz.
-Nem hát! - Szlartibartfaszt megfordította a légikocsit és elindította
visszafelé, egyenesen az észbontó falnak. 


        27. fejezet


Szlartibartfaszt műtermében teljes volt a káosz; úgy nézett ki, mint egy
felrobbant közkönyvtár. Az öregember a homlokát ráncolta, amikor beléptek.
- Róppant kínos - mondta. - Az egyik életfenntartó computerben kiégett egy
dióda. Amikor a takarítószemélyzetet akartuk felébreszteni, kiderült, hogy
csaknem harmincezer éve mind halott. Csak azt szeretném tudni, ki fogja
eltakarítani a tetemeket. Ülj csak oda, mindjárt be is kapcsolhatlak.
Egy székhez intette Arthurt, a szék olyan volt, mintha sztegoszauruszbordákból
alakították volna ki.
-Sztegoszauruszbordából alakították ki - magyarázta az öregember, és mindenféle
drótokkal szöszmötölt, melyeket egymásra tornyosuló papírok és rajzeszközök alól
halászott ki.
- Nesze - mondta - fogd ezeket - és Arthur kezébe nyomott két lecsupaszolt
huzalvéget.Amint Arthur kézbe vette ôket, átrepült a testén egy madár.
ö maga a levegôben függött, és láthatatlanná vált saját maga számára is. Alatta
fákkal szegélyezett, csinos városi tér volt, melyet, ameddig a szem ellátott,
tágas, fehér betonépületek vettek körbe. Az idô meglátszott rajtuk: esôáztatta
falaikon repedések éktelenkedtek. Most viszont ragyogott a nap, friss szellô
játszott a fák között. A téren és a környezô utcákon tolongtak az izgatott,
vidám emberek, morajuktól mintha a házak is zümmögtek volna. Rezesbanda
játszott valahol, tarka zászlók csapdostak a szélben, és a levegôt betöltötte a
karneváli hangulat. Arthur hallatlanul magányosnak érezte magát a levegôben,
mert még a neve is testetlen volt. Mielôtt azonban megsajnálhatta volna magát,
egy hang zengett végig a téren; és figyelmet kért.A szónok a tér fölé magasodó
központi épület elôtt, a gazdagon feldíszített erkélyen állt, és a hangosbe-
szélôn keresztül szólt a tömeghez.
-Ó, népünk, ki itt várakozol Bölcs Elme árnyékában! - kiáltotta. - Vroomfondel
és Majikhtise, a Legnagyobb és Legeslegérdekesebb írástudók nagybecsű
Leszármazottai... a Várakozás Ideje elmúlt! A tömeg vad kiáltozásban tört ki.
Zászlók, lobogók, fülsértô füttyök szálltak a levegôben. A keskenyebb utcák
felfordított és lábaikkal hevesen integetô százlábúakra emlékeztették Arthurt.
-Hét és fél millió éve vár fajunk erre a Nagyszerű és Remélhetôleg Felvilágosító
Napra! - kiáltotta a szónok. - A Válasz Napja!
A tömeg teljes eksztázisban hurrázott.
-Többé soha, soha többé nem ébredünk ezzel a gondolattal: ki vagyok én? Meg hogy
minek élek? Meg hogy igazán számít-e, van-e kozmikus jelentôsége, ha ma nem
kelek fel, és nem megyek dolgozni? Mert ma végre egyszer és mindenkorra
megkapjuk a rövid, világos választ ezekre a bosszantóan jelentéktelen kér-
désekre, hogy Élet, a Mindenség, meg Minden.Miközben a tömeg újabb
üdvrivalgásban tört ki.Arthur azon kapta magát, hogy siklórepüléssel átszeli
a teret, és a szónoki emelvény mögött álló ház egyik
hatalmas földszinti ablaka felé veszi útját.Röpke pillanatra úrrá lett rajta a
pánik, mikor egyenesen az ablaknak vitorlázott, ám rögvest jobban lett, mihelyst
átcsusszant rajta anélkül, hogy akár csak megérintette volna a tömör üveget.
A szobában tartózkodók nem figyeltek fel különös érkezésére, ami nem túl
meglepô, hiszen valójában nem is érkezett meg. Arthúr lassan beletörôdött, hogy
élményei csupán egy felvétel visszajátszásának köszönhetôk, s hogy ehhez képest
a hatsávos, térhatású, szélesvásznú film körülbelül annyira korszerű, mint a
svájcisapka.A szoba egészen olyan volt, amilyennek Szlartibartfaszt leírta.
Gondját viselték az elmúlt hét és fél millió évben; rendszeresen takarították,
úgy százévenként.Az ultramahagóni asztal kissé megkopott a szélein, a szônyeg
valamelyest kifakult, de a nagy computerterminál változatlan dicsôségében
ragyogott az asztal bôrrel bevont tetején, mintha csak tegnap építették volna.
Két szigorú öltözékű ember ült tisztelettudóan a terminál elôtt, és várakozott.
-Mindjárt eljô az óra - mondta az egyik. Arthur meglepetésére egy szó betüi
tűntek fel a nyaka körül.A felirat: LOONKAWL, néhányszor felvillant, majd
kialudt: Mielôtt Arthur ezt megemészthette volna, a másik várakozó is
megszólalt, és az ô nyaka körül is villogni kezdett egy felirat: FOOCHG.
-Ôseink hetvenötezer generációval ezelôtt indították el ezt a programot. Mi
lehetünk azonban az elsôk, akiknek a computer megszólal.
-Lenyűgözô élmény, Foochg. - Arthur ekkor jött rá, hogy a felvételt feliratokkal
is ellátták.
-Mi leszünk a szerencsések - mondta Foochg -akik meghallhatják az Élet...
-A Mindenség. . .
-Meg Minden. . .
-Nagy Kérdésére. . .
-A Választ. . .
-Csst! - pisszegett Lóonkawl. - Azt hiszem, Bölcs Elme beszédhez készülôdik!
Pillanatnyi várakozásteljes szünet után a konzol elején sorban feléledtek a
műszerek. A fények, mintegy kísérletképp, fel-felvillantak, majd üzemszerű vil-
logásban állapodtak meg. A kommunikációs csatornából halk búgás hallatszott.
-Jó reggelt! - szólalt meg végül Bölcs Elme.
-Ööö. . . jó reggelt, ó, Bölcs Elme - mondta Fooch idegesen. - Megvan a .. ööö...
hogy is mondjam...
-A Válasz? - szakította félbe Bölcs Elme fenségesen. - Igen. Megvan.
A két férfi beleborzongott e válaszba. Tehát mégsem vártak hiába!
-Valóban létezik Válasz? - lehelte Foochg.
-Valóban létezik Válasz - erôsítette meg Bölcs Elme.
-Mindenre? A Nagy Kérdésre? Az Élet, a Mindenség Meg Minden.
-Igen.
Mindkettôjüket erre képezték ki e ész életükben erre a pillanatra készültek,
születésükkor választották ki ôket, hogy tanúskodjanak, amikor a Válasz meg-
adatik, s mégis azon kapták magukat, hogy lélegzetvisszafojtva fészkelôdnek,
mint afféle izgatott gyerekek.
-S készen állsz rá, hogy közöld velünk? - sürgette Loonkawl.
-Készen állok.
-Most?
-Most - mondta Bölcs Elme.
Mindketten megnyalták cserepes ajkukat.
-Bár nem hinném - tette hozzá Bölcs Elme - hogy tetszeni fog.
-Nem számít! - felelte Foochg. - Tudnunk kell most!
-Most? - érdeklôdött Bölcs Elme.
-Igen! Most. . .
-Felôlem. . . - A computer elcsöndesedett. Azok ketten idegesen fészkelôdtek.
A feszültség az elviselhetetlenségig fokozódott.
-Egész biztosan nem fogtok örülni - jegyezte meg Bölcs Elme.
-Ki vele!
-Jó - mondta Bölcs Elme. - A Válasz a Nagy Kérdésre. . .
-Nos?. . .
-Az Élet, a Mindenség Meg Minden. . . - mondta Bölcs Elme.
-Tehát?. . .
-A Válasz. . . - mondta Bölcs Elme, és megállt.
-Igen?...
-A Válasz. . .
-Igen???...
-Negyvenkettô - mondta Bölcs Elme végtelen méltósággal és hidegvérrel. 


       28. fejezet



Hosszú-hosszú ideig senki se szólt.Szeme sarkából Foochg láthatta a várakozástól
feszült arcok tengerét odakünn a téren.
-Minket most meglincselnek, ugye? - suttogta.
-Nehéz hivatal -jegyezte meg Bölcs Elme szelíden.
-Negyvenkettô! - ordította Loonkawl. - Ez minden, amit hét és fél millió év
alatt kiagyaltál?
-Viszont gondosan ellenôriztem - mondta a computer - és egész egyértelműen ez a
Válasz: Hogy ôszinte legyek, a probléma szerintem abban rejlik, hogy magatok sem
tudjátok, mi a kérdés.
-Hiszen ez volt a Nagy Kérdés! A Legvégsô Kérdés! Az Élet, a Mindenség Meg
Minden! - bömbölte Loonkawl.
-Helyes - mondta Bölcs Elme, és hangján érzôdött hogy készségesen elviseli a
hülyéket is -, de mit jelent igazából?
Bárgyú döbbenet ömlött el lassan a két arcon, ahogy elôbb a computerre bámultak,
aztán egymásra.
-Tudod, izé. . . hát a Minden. . . az Minden. . . -próbálkozott Fooch
bátortalanul.
-Hát ez az - mondta Bölcs Elme. - Mihelyst tudjátok, hogy mi a kérdés, érteni
fogjátok a választ is.
-Marha jó - dünnyögte Foochg, félrelökte a jegyzetkönyvét, és parányi
könnycseppet törölt ki a szeméböl.
-Jó, jó, figyeij - mondta Loonkawl. - Volnál szíves, és esetleg megmagyaráznád a
kérdést? Te magad?
-A Legvégsö Kérdést?
-Igen!
-Beleértve az Életet, az Univerzumot meg Mindent?
-Igen!
Bölcs Elme rágódott ezen egy keveset.
-Zűrös - mondta végül.
-De meg tudod csinálni?! - kiáltotta Loonkawl.
Bölcs Elme újabb hosszú percig töprengett.
-Nem. - Válasza nagyon véglegesen hangzott.
A két férfi magába roskadtan ült.
- De tudom, ki volna képes rá - mondta Bölcs Elme.
Mindketten felkapták a fejüket.
-Kicsoda?
Arthur nem létezô koponyája bizseregni kezdett, érezvén, hogy gazdája lassan, de
megállíthatatlanul kúszik a konzol felé, Arthur azonban sejtette már, hogy ez
csupán a ráközelítés, melyet a film ismeretlen alkotója a drámai hatás
fokozására iktatott be.
-Nem másról beszélek, mint arról a compúterrôl, mely utánam lesz majd eljövendô.
- Bölcs Elme hangja újfent a jellegzetes szónokiassággal zengett. -E computer
operációs paramétereit kiszámítani oly megtiszteltetés, melyre én méltatlan
vagyok, ám az én küldetésem, hogy megtervezzem ôt. E computer képes lesz arra,
hogy kiszámítsa a Végsô Válaszhoz rendelhetô Kérdést. E computer oly végtelenül
kifinomult és komplex lesz, hogy operációs mátrixának még a szerves élet is
részét képezi majd. És ti magatok is új formát fogtok ölteni, és leszálltok arra
a computerre, hogy vezéreljétek programjának tízmillió éves futását!
Igen! Megtervezem néktek ezt a computert. És néven is nevezem a számotokra.
Legyen a neve... Föld!
Foochg tátott szájjal meredt Bölcs Elmére.
-Elég sivár név. - Testét hatalmas bemélyedések szelték végig. Loonkawlon is
hirtelen borzasztó vágások tüntek fel. A computer konzolja felpukkadt és
megrepedezett, a falak meginogtak és összeomlottak, a szoba rázúdult a saját
mennyezetére...
Arthur elôtt Szlartibartfaszt állt, kezében a két huzalvég.
- Lejárt a szalag - mondta. 


        29. fejezet



-Zaphod! Ébredj!
-Mmmmmvvvvrrrrrrr?
- Mi lesz, ébredj már fel!
-Hagyd, hogy annál maradjak, amihez értek, jó? -dünnyögte Zaphod, és odább
hengeredett, hogy hallótávolságon kívül kerülve tovább alhasson.
-Azt akarod, hogy megrugdossalak? - mondta Ford.
-Sok örömet szerezne neked? - érdeklôdött Zaphod fátyolos hangon.
-Nem.
-Nekem se. Akkor meg minek? Hagyj békén! -Zaphod megint összekucorodott.
-Dupla adag gázt kapott - mondta Trillian, és lenézett rá. - Két légcsöve van.
-És csönd legyen - morgott Zaphod. - Igy is éppen elég nehéz aludni. A talaj is
pocsék. Egészen kemény és hideg.
- Aranyból van - mondta Ford.
Zaphod bámulatosan kecses mozdulattal felpattant, és a látóhatárt fürkészte,
mivel az aranyfelszín éppen odáig terjedt minden irányban, tökéletesen simán és
tömören. Úgy ragyogott, mint... nehéz volna meghatározni, hogy is ragyogott,
mert az egész univerzumban semmi se ragyog úgy, mint egy színarany bolygó.
-Ki rakta ezt mind ide? - hápogott Zaphod kidülledt szemmel.
-Ne izgulj - intette le Ford. - Ez csak a katalógus.
-Micsoda?
-Katalógus - mondta Trillian. - Illúzió.
-Hogy állíthatsz ilyet?! - kiáltotta Zaphod, és négykézláb kezdte vizsgálgatni a
talajt. Bökdöste és piszkálta. Nehéz volt és egész kicsit puha: meg tudta
karcolni a körmével. Nagyon sárga volt és csillogott, s amikor Zaphod rálehelt,
a lélegzete olyan sajátosan párolgott el, ahogy csak színaranyról párolog el a
lélegzet.
-Trillian meg én nemrég tértünk magunkhoz -mondta Ford. - Addig kiabáltunk és
üvöltöztünk amíg oda nem jött valaki, erre tovább kiáltoztunk és üvöltöztünk,
míg megunták; és idehoztak minket a bolygókatalógusukba, hogy elfoglaljuk
magunkat, míg felkészülnek rá, hogy foglalkozzanak velünk. Ez itt mind Szenz-o-
Rekord.
Zaphod keserűen bámult rá.
-A fészkes fotonba - mérgelôdött -fölébresztettetek a magam tökéletesen
megfelelô álmából, hogy megmutassátok valaki másét.
Zaphod sértôdötten leült.
-Miféle völgyek azok ott? - kérdezte.
-Fémjelzés - mondta Ford. - Megnéztük.
-Idáig alhattál - szólt Trillian. -Az elôzô bolygón térdig gázoltunk a halakban.
-Halakban?
-Egyesek a legfurább dolgokat kedvelik.
-A halak elôtt - mondta Ford - platina is volt. Elég unalmas. Azt gondoltuk, ezt
azért látnod kellene.
Tenger sok fény ragyogott feléjük egyöntetű aranycsillogással, akármerre néztek.
-Elragadó! - zsémbelt Zaphod.
Hatalmas zöld sorszám jelent meg az égen. Pislogott és megváltozott, s vele
együtt a táj is átalakult.Mindhárman egyszerre hördültek fel.Bíborszínű tenger
partján találták magukat, mindenütt apró sárga és zöld kavicsok hevertek -
nyilván értékes drágakövek. A távolban a lágy vonalú hegyek vörös csúcsai
gyengéden hullámzottak. Mellettük tömör ezüst kerti asztal állt, mályvaszíinű,
fodros napernyôvel és ezüstrojcokkal. Az égen a katalógusszám helyén hatalmas
felirat jelent meg: Magrathea az Ön bármely igényét kielégíti. Nem dicsekszünk.
És ötszáz teljesen meztelen nô záporozott alá az égbôl ejtôernyôn.A következô
pillanatban a látvány eltűnt.Tavaszi réten egy csomó tehén kérôdzött körülöttük.
-Au! - mondta Zaphod. -Az agyaim!
-Akarsz beszélni róluk? - kérdezte Ford.
- Igen. - leültek, összedugták a fejüket, és fütyültek az állandóan változó
környezetre.
-Úgy látom - mondta Zaphod -, akármi történt is az elmémmel, magam tettem.
Méghozzá úgy, hogy a kormány szűrôvizsgálatain ne derüljön ki. Sôt magam se
tudhattam semmirôl. Hülyén hangzik, mi?
A másik kettô egyetértôen bólintott.
-A kérdés tehát: mi lehet olyan titkos, hogy nem tudhatják, hogy tudom" nemhogy
a Galaktikus Kormány, de saját magam sem? A válasz: nem tudom.Nyilvánvalóan. De
összeilleszthetek némely dolgot, és akkor találgathatok. Mikor döntöttem el,
hogy indulok az elnökválasztáson? Nem sokkal Yooden Vranx elnök halála után.
Emlékszel Yoódenre, Ford?
-Persze - mondta Ford. - Ô volt az a pasas, akivel találkoztunk kölyökkorunkban,
az arktureánus kapitány.Szédületes fej volt. Adott nekünk gesztenyét, amikor
fellopóztál a szuperteherhaiójára.Azt mondta,sose látott ilyen bámulatos kölköt.
-Mirôl beszéltek? - kérdezte Trilliian.
-Egy történet - mondta Ford -abból az idôböl, amikor még mindketten gyerekek
voltunk a Betelgeusén. Az arktureánusok szuperteherhajói bonyolították le a
tömegcikk-kereskedelem nagyját a Galaktikus Centrum és a külsô körzetek között.
A Betelgeuse kereskedelmi felderítôi kutatták fel a piacot, az arktureánusok meg
odahordták az árut. Rengeteg zűrt okoztak akkoriban az űrkalózok, mielôtt a
Dornellis-háborúk során elintézték ôket. A szuperteherhajókat a galaktikus
tudomány legfantasztikusabb védôpajzsaival szerelték fel. Igazi böhömök voltak
azok a hajók, óriásiak. Ha egy bolygó körül pályára álltak, eltakarták a napot.
Erre ez a Zaphod kölyök úgy dönt, hogy lerohanja az egyiket. Képzeld csak el:
sztratoszféra-repülésre tervezett, jelentéktelen kis csónakocsikája volt, vacak
három sugárhajtóművel, benne egy taknyos kölök.Úgy értem, fátyol rá, ôrült ötlet
volt, veszettebb, mint egy veszett majom. Amikor nekivágott, vele tartottam,
mert fixre megjátszottam egy nagyobb summát, hogy kudarcot vall, és nem akartam,
hogy hamis bizonyítékkal állítson be. Erre mi történik? Beszállunk a háromsuga-
rasába, amit ô úgy átbütykölt, hogy nem lehetett ráismerni. Röpke néhány hét
alatt átszelünk három parszeket, besurranunk a szuperteherhajóba, ma se tudom,
hogyan, végigmasírozunk a parancsnoki hídon, kezünkben játékpisztoly, és
vadgesztenyét követelünk. Ekkora marhaságot azóta se hallottam. Egy egész évi
zsebpénzem bánta. És mit nyertem? Vadgesztenyét.
- A kapitány ez a Yooden Vranx volt, igazán bámulatos hapsi - vette át a szót
Zaphod. - Adott kaját, piát. . . mind csupa hihetetlen galaktikus kotyvalék
volt... meg persze nagy csomó vadgesztenyét, elképzelhetetlenül remekül éreztük
magunkat. Azután hazateleportált bennünket.A Betelgeuse Állami Börtön Különleges
Biztonsági Szárnyába. Hidegvérű pasas volt. Késôbb megválasztották a Galaxis
Elnökének.-Zaphod elhallgatott.
Környezetük ezúttal éppen elsötétedett. Feketén gomolygott a pára, és alig
kivehetô, idomtalan árnyak leselkedtek a sötétben. A levegô idônként megreszke-
dett a szellemlények üvöltésétôl, melyeket egyéb szellemlények öldököltek.
Föltehetôleg elegen lelkesedtek az ilyesmiért, ha kifizetôdött a reklámozása.
-Ford - mondta Zaphod csöndesen.
-Igen?
-Közvetlenül a halála elôtt Yooden meglátogatott.
-Tényleg? Sose mesélted.
-Nem.
-Miért látogatott meg?
-Az Arany Szívrôl mesélt. Az ô ötlete volt, hogy ellopjam.
-Az ô ötlete?
-Igen. És csak úgy lophattam el, ha részt veszek az avatási ünnepségen.
Ford döbbenten tátotta a száját, majd harsogó nevetésben tört ki.
-Azt akarod mondani, hogy csakis azért indultál a Galaktikus Elnökválasztáson,
mert el akartad lopni azt a hajót?
-Pontosan. - Zaphod arcára olyan vigyor ült, melyért az embert többnyire puhára
bélelt falú szobába zárják.
-És miért olyan fontos neked a hajó?
-Nemtóm - mondta Zaphod. - Azt hiszem, ha tudatosan tudnám, miért olyan fontos a
hajó, és mit akarok vele kezdeni, akkor ez kiderült volna a tesztek során, és
nem lehettem volna elnök. Azt hiszem, abból, amit Yooden elmondott, egy csomó
dolog még mindig el van elôlem zárva.
-Szóval azt gondolod, Yooden vett rá, hogy belepiszkálj a saját agyadba?
-Szövegelni irtóra tudott.
-De hát.Zaphod, öreg barátom, elsôsorban mégiscsak magaddal kell törôdnöd,
tudod, hogy van ez.
Zaphod vállat vont.
-Értem, a magad részérôl eszed ágában sem volt ez az egész elnökség meg minden -
firtatta Ford.
Zaphod ezen hosszan eltöprengett. Látszott, hogy kétely suhan át az arcán.
- Ugy látszik nemigen -mondta végül.
-Nem avatom be magamat a titkaimba. Bár - tette hozzá némi gondolkodás után -
ez nem is meglepô. Fikarcnyit sem bízom magamban.
A Következô pillanatban helyreállt a valóságos világ.Pazar váróteremben ültek,
melyet üvegtetejű asztalokkal és tervezési díjakkal zsúfoltak tele.Nyúlánk
magratheai férfi állt elôttük.
-Az egerek fogadnak benneteket - mondta. 

     30. fejezet



-Hát így állunk - mondta Szlartibartfaszt, miközben erôtlen és jelképes
próbálkozásokat tett a műteremben uralkodó észbontó rendetlenség mérséklésének
irányában: Az egyik rakás tetejérôl felkapott egy papírlapot, de sehova se tudta
letenni, így hát visszatette az eredeti kupac tetejére, amitôl a kupac azonnal
ledôlt.
-Bölcs Elme megtervezte a Földet, mi megépítettük,ti meg laktatok rajta.
-És a Vogonok öt perccel a program befejezése elôtt szétrombolták - fűzte hozzá
Arthur, nem minden keserűség nélkül.
-Igen -mondta az öregember, reményvesztett pillantását végighordozva a műtermen.
-Tízmillió év tervezés és munka - sutty, füstbe ment! Tízmillió év. . .fel tudod
egyáltalán fogni ezt a hatalmas idôt, földlakó? Tízmillió év alatt egyetlen
közönséges kukacból ötször is kifejlôdhet egy egész galaktikus civilizáció!Kész.
- Elgondolkodott. - Nesze neked bürokrácia! -tette hozzá.
-Tudja - Arthur elmélázott -azért ez sok mindent megmagyaráz. Nekem például
egész életemben volt egy különös, megmagyarázhatatlan érzésem, hogy történik
valami a világban, valami nagy, sôt baljós, csak éppen senki se hajlandó
 megmondani, hogy mi.
-Nem - mondta az öregember -, ez csak a normális paranoia. Mindnyájunknak van a
világegyetemben.
-Igen? Hát ha tényleg mindenkinek van - elmélkedett Arthur -akkor talán lehet is
benne valami!Talán valahol az ismert világegyetemen túl. . .
-Talán. Kit izgat? -mondta Szlartibartfaszt, még mielôtt Arthur felajzotta volna
magát. - Lehet, hogy öreg vagyok már és fáradt -folytatta -de mindig úgy véltem,
képtelenül kicsiny az esélye annak, hogy megtudjuk, mi történik valójában. Nem
tehetünk egyebet tehát, mint fütyülünk az egészre, és igyekszünk elfoglalni
magunkat. Én például partvonalakat tervezek.Díjat is kaptam Norvégiáért.
Beletúrt az egyik hulladékhalomba, átlátszó műanyaggal borított dobozt húzott
elô, rajta a nevével,benne Norvégia modelljével.
-Mi értelme ennek? - mondta. - Szerintem semmi.Egész életemben fjordokat
csináltam. Akkoriban jöttek divatba, erre nagydíjat kaptam.
Egy darabig ide-oda forgatta a díját, aztán hanyag mozdulattal félrelökte. Arra
azért ügyelt, hogy puhára essen.
-Ezen a pót-Földön, amit most építünk, Afrikát bízták rám, én meg persze újra
fjordokkal fogom megcsinálni, mert történetesen kedvelem ôket, s mert elég
ódivatú vagyok ahhoz, hogy úgy véljem, a fjordok kellemesen barokk jelleget
adnak a kontinenseknek.Ezek meg azt mondják, a fjord nem elég egyenlítôi. -
Örömtelen nevetést hallatott. - Egyenlítôi! Mit számít az? A tudománynak persze
számos csodás eredménye van, én azonban sokkal jobban élvezem a boldogságot,
mint az igazságot.
 -És legalább boldog?
-Nem. Itt omlik össze az egész elmélet.
-Kár - mondta Arthur együttérzôen. - Pedig amúgy egész jó életstílusnak tűnt.
Fehér fény villant fel a falon.
-Gyerünk - mondta Szlartibartfaszt. - Az egerek hívatnak téged. Bolygónkra
érkezésed meglehetös izgalmat okozott. Ahogy hallom, máris úgy ünneplik, mint a
világegyetem történetének harmadik legvalószínűtlenebb eseményét.
-Mi volt az elsô kettô?
-Ó, csak sima egybeesés valószínűleg - vetette oda Szlartibartfaszt. Ajtót
nyitott, s várakozóan nézett Arthurra.
Arthur még egyszer körülpillantott, aztán futólag önmagát is megvizsgálta.
Rendetlen, átizzadt ruhájában csütörtök reggel még a sárban feküdt.
-Én is nagy gondban vagyok az életstílusommal -morogta magában.
-Tessék? - kérdezte az öregember szelíden.
-Ó, semmi - mondta Arthur. - Csak vicceltem.


          31. fejezet



Természetesen köztudott, hogy a fecsegés öl, mégis olykor lebecsüljük ezt a
veszélyt.Igy például amint kimondta Arthur, hogy "Én is nagy gondban vagyok az
 életstílusommal", szív alakú hézag nyílt a téridô folytonos szerkezetében, és
a szavak messze-messze visszarepültek az idôben.Csaknem végtelen távolságot
szeltek át a térben, míg egy távoli galaxishoz értek, ahol különös és harcias
lények rettenetes interstelláris háború küszöbén álltak.Utoljára ült
tárgyalóasztalhoz a két ellenséges vezér.Halálos csend ereszkedett közéjük,amint
a VIhurgok parancsnoka, fekete, gyémántokkal kivert harci rövidnadrágjában,
rezzenéstelenül a vele szemben guggoló, zöld, édeskés gôzfelhôbe burkolózó
GaGugvuntt vezérre meredt. Mivel háta mögött a csillogó űrcirkálók milliói alig
várták, hogy szórhassák az elektromos halált, felszólította az alávaló
teremtményt, hogy vonja vissza, amit az az anyjáról mondott.A lény rezgett
émelyítôen forrongó gôzében.E pillanatban suhantak át a konferenciatermen Arthúr
szavai: "Én is nagy gondban vagyok az életstílusommal." Sajnos a mondat a
VIhurgok nyelvén az elképzelhetô legszörnyűbb sértést jelentette, melyre
kizárólag egy több száz évig tartó háború nyújthat elégtételt.Idôvel persze,
miután a pár évezrednyi háború megtizedelte a galaxisukat, a harcban álló felek
rájöttek, hogy szörnyű félreértés áldozatai. A két szemben álló hadiflotta
egykettôre napirendre tért az egyéb nézeteltérések felett, hogy nyugodtan
megindíthassák közös támadásukat a mi Galaxisunk ellen, melyet idôközben
egyértelműen a sértô megjegyzés forrásaként azonosítottak.További hosszú
évezredek teltek el, míg a félelmetes harci hajók - átszelvén a kozmikus
ürességet-süvölt-ve rázúdultak az elsô, elibük kerülô bolygóra. Ez történetesen
a Föld volt, ahol a méretarányok számításában elkövetett szarvashiba
következtében az egyesült csatahajóflottát felnyalta egy arra járó kiskutya.
 Akik az ok és okozat szövevényes kölcsönhatását tanulmányozzák a világegyetemben
azt állítják, hogy minduntalan ilyen dolgok történnek velünk, de nem tehetünk
ellenük semmit.
-Ilyen az élet - mondják.

Rövid légikocsikázás után Arthur és az öreg magratheánus egy ajtóhoz értek.
Otthagyták a kocsit, és bementek a váróterembe, melyet üvegtetejű asztalokkal és
átlátszó dobozokban elhelyezett díjakkal zsúfoltak tele: A szoba túloldalán egy
ajtó fölött csaknem azonnal fény villant, mire beléptek.
- Arthur, biztonságban vagy! - kiáltotta egy hang.
-Igen? - mondta meglepetten Arthur. - Remek.
A gyér világítás miatt eltartott egy ideig, amíg észrevette Fordot, Trilliant és
Zaphodot. Egzotikus fogásokkal, különleges édességekkel és bizarr gyümölcsökkel
pompásan megterített kerek asztal körül ültek.Tömték a fejüket. .
-Mi történt veletek? - tudakolta Arthur.
-Az van - mondta Zaphod, és egész cubák grillezett izomnak esett neki -hogy ezek
a mi kedves vendéglátóink elgázositottak minket, szétcsaptak kissé az agyunkban,
meg általában eléggé furán viselkedtek, úgyhogy most kárpótlásul meghívtak erre
a finom kis ebédre. Nesze - mondta, és ördögien bűzlô húsdarabot halászott ki az
egyik tálból -kóstold meg ezt a vegai orrszarvú-kotlettet. Isteni, ha
történetesen szereted.
-Vendéglátók? Miféle vendéglátók? Nem látok semmiféle. . .
Apró hangocska szólalt meg:
 -Isten hozott, földi lény! Tarts velünk.
Arthur körbepillantott, és döbbenten felkiáltott:
-Fuj! Egerek az asztalon!
Kínos csend támadt. Mindenki rosszallóan nézett Arthurra, aki viszont két fehér
egérre meredt. Az állatkák konyakos pohárra emlékeztetô üvegedényben üldögéltek
az asztalon. Aztán Arthur is észbe kapott.
-Ó, sajnálom, nem voltam egészen felkészülve. . .
-Hadd mutassalak be - mondta Trillian: - Arthur, ô Benji egér.
-Helló! - intett az egyik egér. Az üvegpohár belsô oldalán valamilyen érzékeny
kapcsolótábla lehetett, mert ahogy Benji egér végigsimította a bajszával, a
pohár elôreszökkent egy kicsit.
-Ô pedig Frankie egér.
-Örvendek a szerencsének! - A másik egér is elôreszökkent.
Arthur a száját tátotta.
-De nem. . .
-De igen -mondta Trillian.- Ôk azok az egerek, akiket a Földrôl hoztam magammal.
Egyenest Arthur szemébe nézett, s mintha icipicit lemondóan megvonta volna a
vállát.
-Közelebb adnád a reszelt arktureánus Megaszamár-húst? - kérdezte.
Szlartibartfaszt udvariasan köhécselt.
-Ööö... bocsánat.
-Jól van, Szlartibartfaszt, köszönjük - szólt Benji egér élesen. - Leléphetsz.
-Ó. . . ööö. . . hogyne - mondta az öregember némileg meglepve. - Hát akkor
 megyek, és folytatom a fjordokat.
-Nos, ami azt illeti, már nem lesz szükség rá -mondta Frankie egér. - Nagyon úgy
néz ki, hogy nem is kell az az új Föld. - Rózsaszín szemecskéit forgatta.
-Elvégre találtunk egy bennszülöttet, aki néhány másodperccel a katasztrófa
elôtt még a Földön volt.
-Micsoda?! - kiáltott fel rémülten Szlartibartfaszt.
-Ezt nem mondhatjátok komolyan! Ezer gleccserem várja, hogy végiggördülhessen
Afrikán!
-Akkor síelj rajtuk egyet, mielôtt szétszeded ôket-tanácsolta fagyosan Frankie
egér.
-Síelni! - kiáltott az öregember. - Azok a gleccserek valódi műalkotások!
Elegánsan megfaragott szegélyvonalak,égre törô jégcsúcsok,fenségesen mély szaka-
dékok! A legmagasabb művészeten síelni. . . micsoda szentségtörô ötlet!
-Köszönjük, Szlartibartfaszt - mondta Benji egér határozottan. - Majd szólítunk,
ha kellesz.
-Igen, uram - felelte az öregember hidegen. -Nagyon köszönöm a díiat, ég áldjon,
földlakó! - fordult Arthurhoz. - Remélem, összejön az az életstílus.
A társaság többi tagjától kurta bólintással búcsúzott, majd sarkon fordult, és
szomorúan elhagyta a szobát.
Arthur utána bámult. Nem tudta, mit is mondhatna.
-Most pedig - szólt Benji egér - munkára!
Ford és Zaphod koccintottak.
-A munkára! - kiáltották.
 -Tessék? - mondta Benji egér.
Ford körülnézett.
-Bocsánat, azt hittem, pohárköszöntô jön.
Az egerek türelmetlenül futkostak fel-alá üveg szállítójárműveikben. Aztán
összeszedték magukat, és Benji elôrébb hajtatott, hogy Arthurhoz szólhasson.
-Nos, földi lény,  helyzet a következô. Amint te is tudod, az utóbbi tízmillió
évben többé-kevésbé mi irányítottuk a bolygótokat, avégett, hogy megtaláljuk azt
a szerencsétlen dolgot, a Végsö Kérdést.
- Miért? -kérdezte Arthúr élesen.
-Neem. . . erre már mi is gondoltunk - vágott közbe Frankie egér - nincs
összhangban a válasszal. Miért?-ez így nem jó.
-Negyvenkettô. Beláthatod, hogy nem stimmel.
-Nem - mondta Arthur. - Úgy értem, miért csináltátok?
-Nos, hogy egészen ôszinte legyek; talán csak megszokásból.És tulajdonképpen ez
a lényeg. Már tele van a hócipönk az egésszel, s hogy azok miatt a nyüves
Vogonok miatt elölrôl kezdjük az egészet, hát a puszta lehetôségtôl is kijön a
sikongató lábrázás. Tiszta szerencse, hogy Benji meg én befejeztük a saját
feladatunkat, és idejében elhagytuk a bolygót egy kis szabadságra, s hogy azóta
szerencsésen visszamanipuláltuk az utunkat Magratheára a barátaid révén.-felelte
Frankie.
-ó, értem már.
-Magrathea az összekötô kapu a saját dimenziónkhoz - szólt közbe Benji.
-Ahonnan - folytatta a rágcsálótárs -meglehetôsen zsíros ajánlatot kaptunk arra,
 hogy szerzôdjünk el pletykarovatához és társalgási sorozatához.

-Én is elfogadnám. Hát te, Ford? - kérdezte Za-
phod.
-De mennyire! Repülnék érte, mint a puskagolyó.
Arthur rájuk pillantott, s azon tűnôdött hova akarnak kilyukadni.
-Ehhez azonban eredményre van szükségünk, ugye? -mondta Frankie.
-Ugy értem, elvileg még mindig szükségünk van a Végsô Kérdésre, ilyen vagy olyan
formában.
Zaphod Arthurhoz hajolt.
-Tudod - mondta -ha csak üldögélnek ott a stúdióban, és lazán megjegyzik, hogy
megkapták a Választ az Életre, a Mindenségre Meg Minden, aztán viszont be kell
ismerniük, hogy Negyvenkettô, akkor a műsor elég kurta lesz. Nem lenne
eldolgozva a poén.
-Valamijólhangzó szöveg kellene nekünk - sóhaj-totta Benji.
-Jól hangzó szöveg? - tört ki Arthur. -Jól hangzó Végsô Kérdés? Két egértôl?
Az egerek hátán felborzolódott a szôr.
-A fészkes fotonba - cincogta Frankie. - Éljen az idealizmus meg az alapkutatás
méltósága meg az igazság keresése is az ô összes formájában, mégis eljön a
pillanat, amikor megsejtjük, hogy ha egyáltalán létezik valódi igazság, akkor az
az, hogy a világegyetem teljes multidimenziós végtelenségét nyilván egy csürhe
mániákus ôrült igazgatja. Ha pedig választhatok, hogy eltöltök-e újabb tízmillió
évet azzal, hogy felfedezem ezt, vagy pedig egyszerűen felmarkolom a pénzt, és
 futás, hát akkor részemrôl inkább a testmozgás.
-De hát... - Arthur legyintett.
-Hej, földlakó, ide süss! - szólalt meg Zaphod.-Annak a computermátrixnak az
utolsó generációs terméke vagy, igaz, és ott is voltál egészen addig, amíg a
bolygód meg nem kapta a magáét, nemde?
-Ööö. . .
-Az agyad tehát a computerprogram utolsó elôtti konfigurációjának szerves része
- magyarázta Ford is.Úgy vélte, hogy ez igazán magától értetôdô.
-Világos? - sürgette Zaphod.
-Háát. . . - mondta bizonytalanul Arthur. Még soha életében nem érezte, hogy
bárminek is a szerves része volna. Ez mindig is zavarta.
-Más szavakkal - mondta Benji, és különleges hajtányát egyenesen Arthurhoz
kormányozta - komoly az esélye annak, hogy a kérdés kódját az agyad kódja
tartalmazza, úgyhogy meg akarjuk vásárolni tôled.
-Mit, a kérdést? - tudakolta Arthur.
-Igen - felelte Ford és Trillian egyszerre.
-Tenger sok pénzért - tódította Zaphod.
-Nem, nem - mondta Frankie egér -, nekünk az agy kell.
-Micsoda!
-Kinek hiányozna? - érdeklôdött Benji.
-Mintha azt mondtátok volna, hogy csak leolvassátok az agyát. Műszerrel. - Ford
is megneheztelt.
-Hát persze. Csak elôbb ki kell vennünk. Elôkészíteni.
 -Beáztatni - fűzte hozzá Benji.
-Felkockázni.
-Köszönöm! - kiabált Arthur. Feldöntötte székét, és rémülten hátrált az
asztaltól.
-Hiszen bármikor pótolhatnánk - nyugtatgatta Benji -, ha már úgy odavagy érte.
-Hát persze. Kapsz egy elektronikus agyat - biztatta Frankie. - A legegyszerűbb
kis modell is megtenné.
-A legegyszerűbb kis modell? - siránkozott Arthur.
-Hát persze. - Zaphod arcán ördögi vigyor jelent meg. - Mást se kellene
beprogramozni, csak azt, hogy " Micsoda " meg " Nem értem " meg " Hol a teám? "
észre se vennénk, hogy nem igazi agy.
-Micsoda?! - kiáltotta Arthur, és még messzebb hátrált.
-Na ugye, mit mondtam! -Zaphod felüvöltött fájdalmában, mert Trillian belerúgott
az asztal alatt.
-Én észrevenném - bizonygatta Arthur.
-Dehogy vennéd észre - legyintett Frankie egér -a programod sem engedné.
Ford az ajtóhoz lépdelt.
-Nézzétek, rágcsálóim - mondta -sajnálom, de szerintem nem kötünk boltot.
-Márpedig jobb, ha kötünk. - Az egérkórus cincogásából hirtelen minden kedvesség
elpárolgott. A két üvegjármű apró, sikongató csikordulással felröppent, s a
levegôn át Arthur felé lendült, aki botladozva hátrált, mígnem beszorult az
egyik sarokba. Tehetetlenségében behunyta a szemét.Trillian kétségbeesetten
megragadta a karját, hogy az ajtó felé cibálja,Zaphod és Ford közben a kilincset
 rángatták. Arthur azonban holt teher volt, mintha csak hipnotizálta volna a
levegôbôl lecsapó kis rágcsálók látványa.Trillian sikoltozva sürgette, de Arthur
csak tátogott.Még egy rántás. Ford és Zaphod kinyitotta az ajtót.Odakint
meglehetôsen csúf fickók kis csoportja várakozott, föltehetôleg ôk lehettek a
nehézfiúk Magratheán. Maguk is visszataszítóak voltak, és a kezükben tartott
orvosi felszerelés sem tette ôket vonzóbbá.Támadásba lendültek.A következô
pillanatban tehát Arthurnak lyukat vágnak a fejébe, Trillian képtelen segíteni
neki, Fordot és Zaphodot pedig mindjárt lerohanja néhány orgyilkos, akik nemcsak
súlycsoportban, hanem fegyverzetben is felülmúlják ôket.Mindent egybevetve
hallatlan szerencse, hogy ebben a pillanatban a bolygó összes riasztóberendezése
fülsiketítô csörömpölésbe kezdett. 


         32. fejezet



-Veszélyhelyzet! Riadó!- harsogták a harsonák egész Magratheán. - A bolygón
ellenséges űrhajó landolt.Fegyveres behatolók az A8 szektorban. Mindenki a
védelmi álláspontokra! A két egér bosszúsan szaglászta az üvegjárművek
szétszóródott cserepeit.
-A fene aki megette! - morogta Frankie egér. -Ekkora felhajtást vacak két font
földi agy miatt! -Körbe-körbe futkosott, rózsaszínű szemei villogtak, szép fehér
 bundáján szikrázva meredt fel a szôr.
-Csak egyet tehetünk - mondta Benji lekuporodva, és elgondolkozva simogatta a
bajszát: - Próbáljunk meg hamisítani egy kérdést. Találjunk ki valamit, ami
elfogadhatóan hangzik.
-Rázós - mondta Frankie. Eltűnôdött. - Figyelj! Ha feldobjuk, sárga, ha leesik,
veszélyes. Mi az?
Benji elgondolkodott.
-Nem jó - mondta. - Nem illik a válaszhoz.
Hallgatásba merültek.
-Na jó - szólalt meg Benji. - Mennyi hatszor hét?
-Ez se jó. Nagyon szájbarágós - mondta Frankie.
-Nem tartaná fenn a csôcselék érdeklôdését.
Megint törték a fejüket.
Most Frankie-n volt a sor.
-Van egy ötletem. Hány fülünk kell legyen, hogy halljuk, ha bömbölve zúg a nép?
(Bob Dylan híres dalversének részlete. Tardos Péter fordítása-A fordító)
-Ó! - mondta Benji. - aha, ez ígéretesen hangzik.
-Próbálgatta egy kicsit a mondatot. - Igen - mondta-ez kitűnô. Rendkívül
jelentôségteljesnek tűnik, anélkül hogy leragadna holmi értelmes jelentésnél.
Hányfülünk kell legyen, hogy halljuk? Éppen negyvenkettô. Kitűnô, kitűnô! Jól
kibabrálunk velük. Aranycsillagom, megcsináltuk a szerencsénket!
Gyors diadaltáncot lejtettek izgalmukban.Mellettük a földön néhány meglehetôsen
csúf fickó hevert, akiket súlyos tervezési díjakkal fejbe csapdostak. 



         33. fejezet



Fél mérfölddel távolabb négy alak dübörgött végig egy folyosón, kiutat keresve.
Tágas, szellôs computerterembe érkeztek. Vadul körbepillantottak.
-Szerinted merre, Zaphod? - kérdezte Ford.
-Elsô megközelítésre aszondom, erre - azzal Zaphód végigrohant a fal és egy
computertömb között.Ahogy a többiek utána eredtek, Zaphod megtorpant, mert az
orra elôtt becsapódó Durr-o-Dum energiatöltet megolvasztotta kissé a falat.
Felüvöltött egy kézi hangosbeszélô:
-Oké, Beeblebrox, ne moccanj! Be vagy kerítve!
-Zsaruk! - szisszent fel Zaphod, és leguggolva megpördült. - Van még kedved
tippelni, Ford?
-Oké, erre - mondta Ford. Mind a négyen végigvágtattak két computersor közt a
folyosón.A folyosó végén állig felfegyverzett figura jelent meg űrruhában,
kezében rossz külsejű Durr-o-Dum puskával.
-Nem akarunk lelôni, Beeblebrox! - kiáltotta.
-Részemrôl rendben! - kiáltotta Zaphod, és fejest ugrott két adatfeldolgozó
egység közé. A többiek utána faroltak.
 -Ketten vannak - mondta Trillian. - Sarokba szorítottak.
Ferdén bepréselôdtek egy adatbank és a fal közé.Lélegzet-visszafojtva vártak
A levegôt hirtelen felrobbantották az energiatöltetek, ahogy a két zsaru
egyszerre nyitott tüzet.
-Hé, ezek lônek ránk! - duzzogta Arthur, és gombóccá gömbölyödött.
-Mintha azt mondták volna, hogy nem akarnak lôni ránk...
-Én is úgy hallottam - jegyezte meg Ford.Egy veszélyes pillanatra Zaphod kidugta
a fejét.
- Hé! Mintha azt mondtátok volna, hogy nem akartok lôni ránk!
Vártak.Kisvártatva megszólalt egy hang:
-Nehéz zsarunak lenni.
-Mit mondott? - kérdezte Ford döbbenten.
-Azt mondta, hogy nehéz zsarunak lenni.
-Ez mégiscsak az ô problémája, nem?
-Szerintem is.
Ford kikiabált:
-Hej, ide figyeljetek! Éppen elég baj az nekünk, hogy itt lövöldöztök ránk,
úgyhogy azt hiszem, könynyebb volna, ha legalább a saját problémáitokkal
békén hagynátok!
Ujabb szünet, aztán megszólalt a hangosbeszélô:
-Na, ide figyelj, te fickó! Csak azt ne hidd, hogy holmi ostoba, szűkagyú,
durrogtató idiótákkal van dolgod, akiknek az alacsony homlokukba lóg a hajuk,
kicsi disznószemük van, és nem tudják, mi fán terem a társalgás! Mi igenis két
 intelligens, figyelmes fickó vagyunk, és biztos kedvelnétek bennünket,ha baráti-
lag találkoznánk! Eszem ágában sincs, hogy mindenfelé csak lelôdözzem az
embereket, aztán meg ezzel kérkedjek az űrcsavargók tetves csehóiban, mint egy-
pár zsaru, akit ismerek! Én lelôdözöm mindenfelé az embereket, de utána órákon
át siránkozom róla a barátnômnek!
-Én meg regényeket írok - sopánkodott a másik zsaru is.-Eddig egy se jelent meg,
úgyhogy ne is csodálkozzatok, ha iszonyuúan pocsék a kedvem!
Ford szemei kigúvadtak.
-Miféle zsaruk ezek? - kérdezte:
-Nemtom - felelte Zaphod: - Asszem, jobban bírtam ôket, amikor lôttek.
-Szóval kijöttök onnan szép nyugodtan - kiáltott az egyik zsaru -vagy inkább
füstöljünk ki benneteket?!
-Ti melyiket választanátok? - kiabált vissza Ford.
A következô ezredmásodpercben a levegô kezdett porhanyósra sülni körülöttük,
ahogy az egyik Durr-o-Dum töltet a másik után csapódott be a fedezékül szolgáló
számítógépkonzolba.A tüzijáték hosszú másodperceken át elviselhetetlen
intenzitással folytatódott.Amikor abbamaradt, és a visszhangok is elhaltak,
néhány másodpercig szinte teljes volt a csönd.
-Ott vagytok még?! - kiáltott az egyik zsaru.
-Igen! - kiabálták vissza.
-Egyáltalán nem élveztük a dolgot! - ordította a másik zsaru.
-Vettük észre - méltatlankodott Ford.
-Most pedig ide figyelj, Beeblebrox, és ajánlom, hogy jól figyelj!   .
 -Miért?! - kiáltott vissza Zaphod.
-Azért - harsogott a zsaru -mert amit most mondok, az nagyon intelligens lesz,
egész érdekes és kifejezetten humánus! Szóval. . : vagy mindannyian megadjátok
magatokat, hogy összeverhessünk titeket egy kicsit, bár természetesen nem
nagyon, mert határozottan ellenezzük a fölösleges erôszakot, vagy pedig
felrobbantjuk ezt az egész bolygót meg esetleg még egyet-kettôt, amiket
kiszúrtunk magunknak idejövet.
-De hisz ez ôrület! - háborgott Trillian. - Csak nem tennétek ilyet!
-De még mennyire, hogy megtennénk! - rikoltotta a zsaru. - Ugye, megtennénk?
- kérdezte a társát.
-Hát persze. Nem is tehetnénk mást! - ordította helybenhagyólag a másik:
-De miért? - tudakolta Trillian.
-Mert vannak dolgok, amiket akkor is meg kell tenni.Ha az ember felvilágosult,
liberális zsaru, aki mindent tud az érzékenységrôl meg minden.
-Tudja fene, én valahogy nem hiszek ezeknek -morogta Ford.
Az egyik rendôr átkiabált a másiknak:
-Lôjük még egy darabig ôket?!
-Hogyne, miért ne?
Ujra megindult az elektromos zárótűz.A hô és a zaj fantasztikus szintre nôtt. A
számítógép pultja lassan széthullott. Az eleje csaknem teljesen megolvadt, a
fémolvadék vaskos patakokban kacskaringózott hátrafelé, ahol a menekülôk
lapultak.Összegömbölyödve várták a véget.Folytatódott. Ford átpislogott az égô
computer fölött kavargó füstfelhôn.Kióvakodott a nyílt térségbe.Még mindig nem
 történt semmi.Fordtól húsz méterre a füstben felsejlett az egyik zsaru űrruhás
alakja. Úgy hevert a padlón, mint egy rongycsomó. A másik zsaru az ellenkezô
irányban feküdt. Senki más nem látszott.Ford ezt módfelett különösnek vélte.
Lassan, félénken megindult az elsô zsaru felé. Odaért.A zsaru továbbra is
bizalomgerjesztô mozdulatlanságban feküdt: Akkor is bizalomgerjesztôen moz-
dulatlan maradt, amikor Ford rátette a lábát a Durr-o-Dum puskára, mely a zsaru
elernyedt kezében lógott.Ford lehajolt, és felkapta a fegyvert. A zsaru ezt sem
kifogásolta. Szemlátomást halott volt.A tetemet szemrevételezve Ford
megállapította, hogy a zsaru a Blagulon Kappa metánt lélegzô életformájának
képviselôje, akinek Magrathea vékony, oxigéntartalmú légkörében űrruhára van
szüksége az életben maradáshoz.Hátizsákjában az életfenntartó rendszer miniatűr
computere, úgy látszik, váratlanul felrobbant.Ford hökkenten topogott ide-oda.
Ezeket a mini űrruhacomputereket általában a fedélzeti számítógép működteti,
melyekkel közvetlen Szub-Éta kapcsolatban állnak. Az ilyen rendszerek minden
helyzetben hibátlanul működnek, kivéve a visszacsatolás totális gátoltságát, ez
viszont gyakorlatilag nem fordul elô.Ford a másik zsaruhoz rohant. Ugyanaz a
megmagyarázhatatlan dolog történt vele is, feltehetôleg ugyanakkor.Odahívta a
többieket is, akik éppúgy megdöbbentek, mint Ford, de nem óhajtották behatóbban
tanulmányozni az esetet.
-Húzzunk kifelé ebbôl a lyukból - mondta Zaphod. -Még ha itt is van az a valami,
amit állítólag keresek, akkor sem vagyok rá kíváncsi. - Felragadta a másik Durr-
o-Dum puskát, szétlôtt egy teljesen ártalmatlan könyvelôgépet, és kirohant a
folyosóra, nyomában a többiekkel. Hajszál híján szétlôtte a légikocsit is, mely
 néhány méterrel odébb várt rájuk.A kocsi üres volt, de Arthur ráismert
Szlartibartfaszt járművére.Szlartibartfaszt üzenetet is hagyott a szegényes mű-
szerfal egyik részére tűzve. A papírlapra rajzolt nyíl az egyik gombra mutatott.
Az üzenet így szólt: Szerintem ezt a gombot kéne megnyomni.


         34. fejezet




A légikocsi az R17-et meghaladó sebességgel keresztülröpítette a társaságot
az acélalagutakon, ki a bolygó ellenszenves felszínére, melyet az újabb hajnal
ködös fénye borított. Rémes szürke fény darvadozott a tájon.Az R a gyorsaság
mértékegysége, az az ésszerű utazási sebesség, mely az egészség és a szellemi
jólét függvénye, mondjuk legfeljebb öt perc késéssel. Nyilvánvaló tehát, hogy R
a körülményektôl függô, rendkívül változékony érték, mivel az elsô két tényezô
nem csupán az abszolút értelemben vett sebességtôl függ, hanem attól is, hogy az
utas tisztában van a harmadik tényezôvel. Az egyenletet hallatlan nyugalommal
kell kezelni, különben az eredménye nagyfokú feszültség, fekély,sôt halál lehet.
Az R17 nem egyértelmű sebesség ugyan, de nyilvánvalóan túl nagy.A légikocsi
R 17-tel és még gyorsabban fúrta át magát a levegôn, majd kitette utasait az
Arany Szív mellett. Az űrhajó mereven állt a fagyos földön, mint a fehérített
 csont. A légikocsi sietôsen visszafordult és elillant, amerrôl jött, saját
fontos ügyeit intézendô.A menekülôk borzongva nézték a hajót.Egy másik is állt
mellette.A rendôrségi járôrhajó volt a Blagulon Kappáról,dudoros, cápa alakú
jószág, palazöld oldalát változatos méretű és ridegségű fekete betükkel kenték
össze.A felirat arról tájékoztatta az érdeklôdôt, hogy honnan jött a hajó,
melyik rendôrségi körzethez tartozik, és hová kell csatlakoztatni az energia-
tápvezetéket.Természetellenesen sötétnek és csöndesnek látszott, és ezt nem
indokolhatta, hogy kétfônyi személyzete holtan hever egy füsttel teli kamrában,
néhány mérföldre a felszín alatt. Ez is a megmagyarázhatatlan és
meghatározhatatlan dolgok közé tartozik: de néha megérezni, ha egy hajó
tökéletesen halott.Ford is megérezte, és szerfölött rejtélyesnek találta.
A látszat szerint a két rendôr meg a hajójuk spontán meghaltak. Ford
tapasztalatai szerint a világegyetem egyszerűen nem igy működik.A többiek is
érezték, hogy meghalt a hajó, ám ennél sokkaljobban érezték a maró hideget, és a
kíváncsiság teljes hiányától gyötörve igyekeztek vissza az Arany Szívbe.
Ford hátramaradt, hogy szemrevételezze a Blagulon hajót. Útközben csaknem hasra
vágódott a mozdulatlan acéltestben, mely arccal lefelé borulva hevert a porban.
-Marvin! -kiáltotta. -Mit csinálsz itt?
-Ne érezd kötelességednek, kérlek, hogy tudomást végy rólam - hangzott a fojtott
válasz.
-Mégis, hogy érzed magad, acélember? - kérdezte Ford.
-Nagyon lehangoltan.
-Miért, mi újság?
 -Nem tudom - mondta Marvin. - Nem olvasom a lapokat.
-Miért fekszel arccal a porban? - Ford vacogva leguggolt a robot mellé.
-Mert remek módszer arra, hogy pocsékul érezzük magunkat - mondta Marvin. - Ne
is tegyél úgy, mintha beszélni akarnál velem, tudom, hogy gyűlölsz.
-Dehogy.
-De igen, mindenki gyűlöl engem.Hozzátartozik a világegyetem természetéhez.Elég,
ha megszólalok, már gyűlölnek. Még a robotok is gyűlölnek. Ha volnál olyan
kedves, és fütyülnél rám, azt hiszem, szépen odébbállnék.
Azzal feltápászkodott, és duzzogva hátat fordított.
-Az a hajó is gyülölt engem - mondta leverten, és a járôrhajó felé bökött.
-Az a hajó? - kérdezte Ford hirtelen izgalommal.
-Te tudod, mi történt vele?
-Gyűlölt engen, mert beszéltem hozzá.
-Beszéltél hozzá?! - kiáltott fel Ford. - Hogyhogy beszéltél hozzá?
-Egyszerű. Nagyon unatkoztam, és kedvetlen voltam, úgyhogy odamentem, és
csatlakoztattam magam a külsô computerbemenetre. Hosszasan beszéltem a
computerhez, és elmagyaráztam neki a világegyetemrôl alkotott véleményemet
-mondta Marvin.
-Erre mi történt? - faggatta Ford.
-Öngyilkosságot követett el -felelte Marvin,és visszacaplatott az Arany Szívhez. 


 35. fejezet


 
Aznap éjjel, miközben az Arany Szív azon fáradozott, hogy minél több fényévet
gyűjtsön önmaga és a Lófej Köd közé, Zaphod a parancsnoki hídon lebzselt a
pálma alatt, és bôkezűen mért Pángalaktikus Gégepukkasztó-dózisokkal igyekezett
formába pofozni az agyát. Ford és Trillian az egyik sarokban az életet s az
ebbôl levezethetô kérdéseket vitatták meg, Arthur pedig ágyba bújt, hogy
átlapozza Ford könyvét, a GALAXIS Útikalauzt. Úgy vélte, ha már a Galaxisban
kell élnie, legfôbb ideje, hogy egyet-mást megtudjon felôle.
Az alábbi tételre bukkant:
 " A jelek szerint valamennyifontosabb Galaktikus Civilizáció Története
  három különálló és jól megkülönböztethetô szakaszon megy keresztül: a
  Túlélés, a Kíváncsiság és a Kifinomultság szakaszain, melyeket a Hogyan,
  Miért és a Hol fázisainak is neveznek.Az elsô szakaszt például a következô
  kérdés jellemzi:Hogyan szerzünk ételt?
  A másodikat ez:Miért eszünk?
  A harmadikat ez:Hol vacsorázunk ma?"
  Nem jutott tovább az olvasásban, mert megcsörrent a fedélzeti telefon.
-Hej, földlakó, te vagy az? Éhes vagy, kölök? -tudakolta Zaphod.
-Ööö, hát igen, csipegetnék, azt hiszem - felelte Arthur.
-Oké, bogaram, kapaszkodj! - mondta Zaphod. -Bekapunk valamit az Univerzum
Pereme Étteremben.