Broken Sword 2: The Smoking Mirror
George Stobbart vagyok, ugye emlékeznem rám? Miután lelepleztük a templomosok összeesküvését, egész jól összejöttem Nico-val, akit itt, Párizsban ismertem meg. Sajnos apám halála hazaszólított, és majdnem hat hónap telt el, mire újra Párizsba utazhattam. Gondoltam megünnepeljük a találkozást, de Nico-nak más tervei voltak. Egy bizonyos régésszel, Oubier professzorral volt találkozója. Már a ház sem volt túl bizalomgerjeszto, pláne az furcsa ember, aki ajtót nyitott. Egy tágas szobába vezetett minket, majd alig, hogy beléptünk, hátulról tarkón vágott. Miközben elájulni készültem, láttam amint Nico-t elkábítják egy fúvócsobol kilott nyíllal. Engem odakötöztek egy székhez, rám szabadítottak egy tarantelát, és – biztos, ami biztos – még fel is gyújtották a szonyeget.
Ahogy a pók közeledett, addig hátráltam, amíg tudtam, majd más ötletem nem lévén, rádöntöttem a könyvespolcot. A falon elosejlo kampón elvágtam a kötelet, majd szemügyre vettem a szobát. Elsoként az íróasztalkát néztem át, s a fiókban találtam is egy apró tégelyt, benne pedig egy kulcsot. Az átélt izgalmakra meghúztam az üveg tequillát. Broáf, egy gusztustalan, döglött kukac került a számba, onnan meg a padlóra! Nem tudom, miért, de úgy döntöttem, elrakom, hátha még jól jön valahol. A földön megtaláltam a nyilacskát, amivel elkábították Nicot. Az ablak mellett hevert hátrahagyott táskája, gyorsan átnéztem, majd tartalmát zsebre vágtam. Volt benne egy undorító bugyi, amit André Lobineau-tól kapott. Egyáltalán nem tetszett a dolog. Az ajtóhoz vezeto utat elzárta a tuz, az ablakon sem lehetett kimászni, és titkos ajtóra sem leltem sehol. Kénytelen voltam kiötölni valamit. A nyíllal kipiszkáltam az ajtó elotti szekrényt, kivettem belole a patront, beraktam a szifonba, s eloltottam a lángokat. Kirohantam a szobából, és már majdnem a házból is, amikor rájöttem: ki kell eszelnem egy tervet, hogy megtaláljam Nico-t. A telefon mellett találtam egy újságból kivágott cikket. Egy napfogyatkozásról szólt, amit Mexikóban lehet majd a legjobban látni. Ahogy nézegettem, kicsúszott belole egy másik papír, egy pénzfelvételt igazoló cetli – Oubier pénzt vett fel Marseilles-ben, többször is! A Nico táskájában talált üzeneten rajta volt André telefonszáma. Bár egyetlen porcikám sem kívánta, fel kellett hívnom ezt a nyálas franciát. Találkozót beszéltünk egy általam is ismert kávéházban.
Mikor odaértem, Lobineau még nem volt sehol. Elhatároztam, hogy amíg várok rá, megiszom egy kávét. Legnagyobb meglepetésemre, a szomszédos asztalnál ugyanaz az öreg zsaru üldögélt, aki fél évvel korábban találkoztam, mikor még a templomosok után kajtattam. Nagyon maga alatt volt, mint kiderült, kirúgták a rendõrségtol. A pincértol kértem egy kávét, és mikor végre hajlandó volt kiszolgálni, megtudtam tole, hogy a professzorról állítólag lelotte a feleségét. A kávé ihatatlan volt, még szerencse, hogy megjött a csigaevo André. Nála volt a ko, amirol Nico meg akarta kérdezni a professzort! Elmondta, hogy Nico valami csempészés után nyomozott, akkor küldték neki. Azok az emberek bizonyára ezt keresték! Megmutattam neki a házban talált tégelyt, mondott egy galériacímet, ahol megmutathatom, aztán elment. Beszélgettem még a zsaruval, de egy ido után teljes letargiába esett. Elcsentem tole a lapos üvegét, és elindultam a galériába.
A vihogó lányokkal nem törodve, eloször a galériatulajdonossal beszéltem – pont olyan volt, mint André, csak idosebben. Ismerte Oubiert – naná, o szállította a köcsögöket a galériába –, de azt nem árulta el, hogy hol jönnek be az országba. Megpróbáltam hátraosonni a ládákhoz, hátha azokon rajta van a cím, de mindig észrevett. A tégelyt viszont megvette volna 350-ért. Gondoltam, megkérdezem az éppen jelenlevo mukritikust is. A tahó, eloször lefitymálta, majd elegáns mozdulattal kiejtette a kezébol (a fene egye meg, miért is nem adtam el a tulajnak)! Bosszúból, a helyzetet kihasználva, a poharába öntöttem egy kicsit a zsaru üvegébol. Ízlett neki, így kapott még egy adagot. Akkorát zuhant, mint az ólajtó, magával rántva a fél galériát, ami eléggé felhergelte a tulajt. Immár senkitol sem zavartatva, végre szemügyre vehettem hátul a ládákat. Találtam egy új cetlit, bizonyos Condor Transglobal szállítási társaság logójával és egy utalással Mars… Marseilles-re! Hirtelen minden megvilágosodott. Rájöttem, hogy Nico-t valahol ott kell keresnem!
Sikerült kinyomozni, hogy a Condor hol hozza be a cuccokat, így jutottam el a dokkokig. A helyszínre érve a kerítés és egy méregzsák vakarcs állta az utamat. Az ugatásra elokerült a gazdája is, majd rövid szóváltás után visszament a putrijába. Belestem az ablakon: emberünk éppen egy üres sörösüveggel szennyezte a kiköto vizét. Miután újfent jól elcsevegtünk, megkerültem a kunyhót és a vízben talált kampóval kipecáztam az üveget. Mivel nem akart beengedni, muszáj volt kicseleznem: eldugaszoltam a kéményt az üveggel! Lett is nagy krákogás! A lehetoséget kihasználva hátraszaladtam és felhúztam magam a csapóajtón keresztül. Gyorsan lenyúltam a kutyakaját és a szenet, majd távoztam. Csúnyán kibabráltam a kutyával is: az eb-keksszel rácsalogattam a pallóra, majd megtanítottam úszni! Végre átmászhattam a kerítésen!
Az ajtókon hiába dörömböltem, valami bazi nagy ventillátor úgy zúgott, hogy senki nem hallotta, mit akarok. Felmásztam a létrán, belestem az ablakon. Bingo! Ki más is üldögélt volna a szobában, mint támadóm, és bugyuta társa! Eloször is tisztességre tanítottan a ventillátort a kampóval, így végre meghallották a kopogást. Beszóltam néhányszor a nagydarabnak, majd miután rájöttem, hogy pisztolya van, kénytelen voltam kicselezni! Felmásztam a létrán, majd legurítottam két hordót: a másodiktól padlót fogott. A raktárban egy fiók mélyén apró kulcsra bukkantam, de mindössze azt sikerült kideríteni, hogy a szállítmányok Quaramonte Citybõl érkeznek. Jó vicc, de mielõtt behajóztam volna, meg kellett találnom Nico-t! Gondoltam felmegyek az emeletre, de az egyik láda mögül elém ugrott kisebbik fickó. Sikerült lebeszélnem arról, hogy helyben kinyírjon, majd kiszabadítottam. Eltunt a dobozok között. Felment a liften, majd az egyik ládát a fotocella elé toltam, nehogy elmehessen. Találtam még két ládát és egy dög nehéz szobrot, amivel semmit nem tudtam kezdeni. Viszont amint felkapcsoltam a lámpát, feltunt néhány karcolás hátul, egy fából készült falnál. Csak nem egy rejtekajtó?! Végre, Nico! Letéptem a szájáról a ragasztószalagot, kioldoztam, majd hagytam, hogy kibeszélje magát. Ezután kiötöltem, hogyan szabaduljunk ki: a lift fotocelláját leragasztottam a szalaggal, visszatoltam a ládát, átpakoltam rá a kisebbet, és így már el tudtam tolni a nagyot (otthon kedvenc játékom volt a Soko-ban!). A zsinórt felkötöttem a szobor nyakára, ezt felemeltem a targoncával, majd hozzá madzagoltam a kampóhoz. Nico segítségével nekilöktem az ajtónak, és így szabaddá vált az út! Már csak a bilincs kellett, hogy a drótkötélen leszánkázzunk a kikötobe, pontosabban… na, mindegy. Rövid tisztálkodás után összefutottunk Andréval a galériában, elkommunizáltuk tole a maja követ, és Quaramonte felé vettük az irányt!
Quaramonte, a hátsó bejárat Közép-Amerikába! Valahogy Karzac nyomára kellett bukkannunk, és a legjobb kiindulópont ehhez a Condor Transglobal irodája volt. A határortol megtudtam, hogy jó helyen járunk, ez a fováros, továbbá tilos mindenféle ének és zene, kivéve az “easy listening”. Utána a piacon próbáltam szerencsét, nem sok sikerrel. Kiderült viszont, hogy a kicsi szobrot Tezcatlipocának hívják, és balszerencsét hoz! A szomorú zenészek egyike viszont látott egy hajót Condor zászlóval! Azért lógatták az orrukat, mert társukat bebörtönözték: népzenét játszott! Megtudtam, hogy volt egy bányabaleset, gondoltam, meglátogatom a bányatársaságot. A bájos de arrogáns Conchita sem tudott Karzacról, de legalább megerosítette a hírt a hajóról. Elmondta: a bányánál szabotázs történt, nem baleset! Megpróbáltam benézni a szekrénybe, persze elhajtott, mondván ott tartják a robbanószereket! Érdekes! A dolgozók közül többen hallottak a napfogyatkozásról, valaki még azt is tudta, hogy kilenc nap múlva lesz. Ezután a rendorséget vettem célba, ám az ajtónál belebotlottam Pearl Hendersonba! Velük még anno a szíriai piacon futottam össze! Rövid, de semmitmondó beszélgetés után megkerestem Duane-t. Egy óriási teherautóban üldögélt, bár tudott a Condorról, mit sem sejtett Karzacról, és annyit sikerült csak kihúznom belõle, hogy egy szupertitkos küldetésen van, a teherautó egy hatalmas bomba. Megtaláltam a bányabaleset szerencsétlen túlélojét is, o is emlékezett a Condor logójára Amikor megmutattam neki a maja követ, szó szerint azt mondta, beszélnem kéne a professzorral, az elobb még itt volt valahol. Professzorral? Csak nem?!
Más hely nem maradt, így benéztem a rendõrségre… ahol megtaláltam professzort Oubier-t! Graciento õrmestertõl tudtam meg, hogy õ az, ásatási engedélyért járt itt nála (na, persze!) Az õrmester egyébként tenyérbe mászó módon hazudott, legalábbis ez volt az erõs gyanúm, és nem engedte meg, hogy megnézzem a falon levõ térképet! Beszéltem Renaldóval is, akitõl többek között megtudtam, hogy Miguelt, a letartóztatott zenészt halálra ítélték. Fel voltam háborodva! Kifelé jövet Nico jól leszúrt, amiért megmutattam az õrmesternek a követ. Elhatároztam, hogy megkeresem Oubier-t, és meg is találtam: Duane-nel tárgyalt. Kérdõre vontam egy rakás dologban, és nagyon érdekes dolgokat mondott a Condorról, Tezcatlipocáról, és a napfogyatkozásról, amely a maják szerint a világvégét jelenti. Tettem egy kört a házak körül, bízva abban, hogy a professzor addig felszívódik, és végre beszélhetek Duane-nel négyszemközt. Így is történt. Kiszedtem belõle, hogy igazából Miguel miatt van itt, akit most meg kéne szöktetnie. Már csak egy detonátorra van szükség. A bányatársaságnak biztos van, gondoltam, és arrafelé vettem az utat. Cochita élénken érdeklõdött a professzor és az õrmester együttmûködése iránt, de nem adta oda a detonátort, amíg nem szerzek neki részleteket a dologról. Valahogy hozzá kellett férnem ahhoz a térképhez! Támadt egy ötletem, amiben Niconak is fontos szerep jutott. Az õrmestert azzal távolítottam el, hogy Nico interjút akar vele csinálni (bár õ szegény nagyon tiltakozott). Renaldóra pedig rásóztam Pearlt, hogy vigye el a romokhoz. Egyedül maradva, az elsõ dolgom a térkép tüzetes átvizsgálása volt, majd váltottam néhány szót Miguellel. Aztán rohantam Conchitához a hírekkel, aki azok halltán azonnal beszélni kívánt a fogollyal – vihettem a detonátort Duane-nek! Útban felé, poénból feldobtam a szenet a fal mellett álldogáló négylábú elõtt. Majd leesett az állam a csodálkozástól. Nem volt azonban sok idõm eltöprengeni az eseményen. Duane rögtön beküldött a börtönbe, hogy figyelmeztessem Miguelt. Rohantam is, hogy szóljak neki, ám még mielõtt kiszabadíthattuk volna, Renaldo visszatért a túráról. Egy pisztollyal. Megkaptam a Miguel melletti cellát, és csak reméltem, hogy Nico jobban boldogul az õrmesterrel!
Szegény Nico az õrmester rezidenciáján görcsösen próbálkozott, hogy kitalálja, mit is kérdezzen az õrmestertõl, aki idõközben “átcsúszott” egy kényelmesebb ruhába! Az egész szobát szemügyre véve aztán végül is akadt mirõl beszélni, amíg be nem toppant a rettegett elnökasszony! Eközben elõkerült Duane, aki elhatározta, hogy mindkettõnket kiszabadít. Nem jött össze: rossz mosószert csomagoltak neki, amibõl nem tudott bombát csinálni. Így megint nekem kellett kitalálnom valamit. Elkértem a kötelet Migueltõl, rákötöttem a rácsokra, majd kiadtam Duane-nek, aki a másik végét a kocsira kötötte. A fal engedelmeskedett a lóerõknek, a fal kiszakadt, megmenekültünk. Szerencsére Nico is idõben lelépett az õrmestertõl, még mielõtt az megkérte volna a kezét. Sikerült egérutat nyernünk, eljutottunk a folyóig, ahonnan egy hajón menekültünk tovább. Szerencsétlenségünkre éjszaka rántalált egy helikopter, s az egész hajót felrobbantották…
A folyóparton tértem magamhoz erõs fájdalommal és orgonazenével a fejemben. Követtem a muzsikát, így eljutottam egy fára épített házhoz és az azt körülvevõ furcsa szerkezetekhez. Valahogy fel kellett hívni magamra a figyelmet! A vízkerék, a pumpa, a mellette levõ levelek, Tezcatlipoca és Oubier számlájának felhasználásával sikerült jó kis füstöt csinálnom, ami felment egészen a vízorgonáig, és elõcsalta a ház lakóját, Hubert atyát. Elmesélte, hogy talált egy francia lányt reggel a vízparton, aki haldoklik. Egy mérges vízikígyó harapta meg, az egyetlen ellenszer egy bizonyos gyökér volt, amit csak a szomszédos törzs sámánja ismert. Kértem, hogy vezessen oda, de meglepetésemre húzódozott. Elõször gallérját találta gyûröttnek. Gyorsan kivasaltam az elhagyott nagy keréknél talált inda, a nagy fánál leszúrt kereszt és a két forgó kõ segítségével. Mivel az atya még mindig nem akart elvezetni a faluba, keményebb hangot kellett megütnöm. Végül ráállt a dologra, elkísért a bejáratig, amit két alsógatyás indián õrzött, majd magamra hagyott. Az õrök tájékoztattak, hogy csak úgy nem beszélhetek a sámánnal, elõször ajándékot kell adjak. Mindent végig próbáltam, végül a kutyakaját hajlandók voltak bevinni neki. Hamarosan vissza is kaptam az üres zacskót azzal, hogy a sámánnak nagyon ízlett, kér még. Tanácstalan voltam. Elõször beleraktam a zacskóba a szenet, de a sámánnak nem kellett a fekete kõ. Aztán a rúzst, aminek örült ugyan, de annyira nem, hogy beengedjenek hozzá. A csatornatetõ nem fért bele, a nyilacska beküldése után majdnem leharapták a fejemet, volt már saját Tezcatlipocája, és a döglött hernyó sem hatotta meg – vegetáriánus volt. A szívecskés bugyival majdnem bejutottam: csak a méret nem passzolt. Végül kénytelen-kelletlen beküldtem neki a maja követ a zacskóban. Azonnal beszélni akart velem!
A falu közepén a tábortûz mellett találtam meg a sámánt. Leültem mellé, és rögtön a tárgyra tértem. Ám hamarosan kiderült: tõlem függ a világ jövõje. Elmondta Tecatlipoca teljes történetét, hogy ármánnyal legyõzte a kimondhatatlan nevû uralkodót, hogy a hithû papok tõrbe csalták egy piramissal és egy tükörrel, és mivel tudták, hogy nem lehet örökre ott tartani, három követ készítettek, amely együttesen meg tudja akadályozni, hogy a gonosz elõtörjön az Ötödik korszak végét jelzõ napfogyatkozáskor. Ám mielõtt a kövek a helyükre kerültek volna, a spanyolok rajtaütöttek a falun, és elrabolták azokat. De csak egy kõ jutott el végül Spanyolországba. A Jaguár követ egy angol, bizonyos El Draco vitte el, míg a Sas követ egy vérszomjas kalóz rabolta el a spanyoloktól. A három kõnek vissza kell jutnia a piramisba, hogy elzárják Tezcatlipoca útját, amely visszavezet ebbe a világba! A történetet végighallgatása után végre megkaptam a gyökeret, és túlélve az éjszakai mulattságokat, hajnalra vissza is találtam a faházhoz. Nico nagyon rossz állapotban volt, nem tudta volna megenni a gyökeret, ezért kõkorszaki vasalómmal kénytelen voltam azt ledarálni. Hamarosan jobban lett. Két követ kellett záros határidõn belül megtalálnunk. Hogy minél több idõt takarítsunk meg, elhatároztuk, hogy különválunk.
Én a Karib-szigeteken Ketch, az öreg kalóz által eltulajdonított Sas kõ után kezdtem nyomozni. A háznál éppen átépítés folyt, egy ellenszenves fickó nagy ügybuzgalommal méregette a területet egy távcsõféleségen keresztül. Én is belenéztem, és láttam, amint a ház zászlórúdján ott csillogott valami irányjelzés. A mólón egy fiatal kölyök pecázott, sok mindent megtudtam tõle, de semmi konkrétumot. Fenn, a teraszon két öreglány karattyolt, s mivel nem láttam más kiutat, illetve “beutat” a házba, beszédbe elegyedtem velük. Mereven kitartottak a mellett, hogy Kletch nem volt kalóz, és végül nem engedtek be a házba, mondván nem tehetnek kivételt. Ekkor beugrattam õket, mondván láttam, amint féltett unokájuk, Emily, a pecás kölyökkel játszott. Azonnal felkerekedtek, hogy véget vessenek a dolognak! Csak a macska maradt, amint játszadozott a labdájával. Valahogy ki kellett zökkentenem a melóból Bronsont, hogy belepillanthassak a tervrajzokba. Ennek legegyszerûbb módjának az tûnt, ha eltávolítom a jelzést a rúd végérõl, mondjuk ledobom a macska labdájával! Megpróbáltam elvenni tõle, jól megkarmolt. Hm, más módon kellett a labdához jutnom! Újra beszédbe elegyedtem a kölyökkel, s a kukacommal rávettem, hogy fogjon nekem halat. Amíg próbálkozott kisétáltam Bronsonhoz, váltottam vele pár szót, majd visszamentem a mólóra. Éppen a halakról beszélgettünk, amikor jött az elsõ kapás! Horogra is akadt egy hatalmas… bicikli. Mialatt kioperáltam a gumibelsõt, Rionak sikerült egy halat is kifognia! Miután az orrom elõtt agyoncsapta a mólón, elraktam, és a ház felé vettem az irányt. Rio adott egy jó ötletet, hogy csináljak egy csúzlit a belsõbõl. Mintha láttam volna fent egy fát, ami alkalmas lett volna erre! Mikor felértem odaadtam a halat a macskának, megette, méghozzá úgy hogy egyetlen pillanatra nem vette le a szemét a labdáról! Most aztán igazán dühös lettem. Összeraktam hátul a csúzlit, ráraktam a szerencseszenemet és… kilõttem a világûrbe. A fenébe! Most aztán tényleg nagyon kellett az a labda! Visszamentem a mólóra, hátha Rio fogott még egy halat. Szerencsére éppen az orrom elõtt húzta ki a vízbõl. Új zsákmányommal felbaktattam a házhoz, összeraktam a létrát, majd az elérhetõ zászlótartó rúdra felkötöttem a belsõt, rá a halat. A trükk bevált, a macska otthagyta a labdát a repülõ halért. Zsákmányommal a zsebemben újra összeszereltem a csúzlit, és ezúttal nem hibáztam el! Amint sejtettem, Bronson már jött is dérrel-dúrral, hogy újabb jelet helyezzen el a rúdon. Megvártam, amíg felmászik, majd elcsentem alóla a létrát, s otthagytam lógni a krapekot – ne zavarjon, míg belekukkantok az irataiba. Kiderült, hogy véletlenül sem felújítani akarja a házat, hanem szállodát akar építeni a helyébe (a lehetõségek embere, mi?). Mikor elárultam a tervét az öreglányoknak, több bizalmuk lett irántam, s míg Bronsont esernyõvel idomították, engem beengedtek a házba…
Eközben Nico Angliában, a British Múzeumban próbált a Jaguár kõ nyomára akadni. És épp mikor megtalálta, ki jött vele szembe? Oubier professzor. Persze ez nem lehetett véletlen. Nem is volt az! Ahogy a prof. kitette a lábát, Nico észrevette, hogy eltûnt a kõ! Mivel akárki lehetett az, a teremõr szigorúan megtiltotta, hogy bárki elhagyja a termet. Szerencsére a tolvaj a vitrinben hagyta a kulcsot, s mikor erre felhívta az õr figyelmét, bizonyossá vált, hogy nem õ a tettes. Amíg a teremõr a rendõröknek telefonált, Nico kinyitotta a kulccsal a bal felsõ vitrint, s ellopta a tõrt. Ezzel a vészkijáratot felfeszítve elmenekülhetett az érkezõ Scotland Yard elõl, helyesebben mehetett a professzor után a dokkokhoz…
Eközben végre bejutottam a házba. A hajóbelsõt mintázó szoba nem sok mindent rejtett, így teendõm sem sok akadt. Elõször a hajónapló keltette fel az érdeklõdésemet: Ketch kincsérõl esett szó benne! Ha valahol, akkor ott kell lennie annak a kõnek, de az írásból az is kiderült, hogy Ketch nagyon eldugta! A bejárat melletti lámpást az asztal egyik bemélyedésébe tettem, ez helyes kis árnyékot vetett arra a térképre, amit levettem az állványról, és az asztalra helyeztem. Mindkettõ pontosan passzolt a saját mélyedésébe! Logikus, az árnyéknak kellett megjelölni a kincs helyét, de minek az árnyéka? Elraktam a pennát, körbejártam a szobát, mindent alaposan megnézve (és kipróbálva), majd kinyitottam a ládát, amelybõl egy kislány pattant elõ. Emily! Hosszas és fárasztó beszélgetés után jöttem rá, hogy a titok nyitja a leányka nyakában lógó kereszt – ez az, amire szükségem volt, ez fogja megmutatni a kincs helyét, ha a toll helyére teszem. Emily alkuképes volt ugyan, de nem volt semmim, amit felajánlhattam volna cserébe. Rio azt javasolta adjak neki kagylót, neki épp volt is egy, de azt csak akkor adta oda, ha szerzek neki olyan csalit, amivel tigrishalra mehet. A ház elõtt játszadozó macska apró pihékre tépte a tollat – pont erre volt szüksége Riónak! Megkaptam a kagylót, és cserébe a keresztet. Az árnyék egy szigetre esett: a Zombi Szigetre! Rávettem Riót, hogy vigyen el. Miután megérkeztünk, rövid próbálkozás után rá kellett ébrednem, hogy nem tudok felmászni a sziklafalon. A hajóban volt halászháló, a fiúval beszédbe elegyedve elkértem tõle, s ezzel már fel tudtam kapaszkodni az egyik kinyúló sziklára.
Eközben Nico lépcsõk hosszú során keresztül lejutott egy réges-rég elhagyott metróállomásra. A táskájában levõ hajcsattal megpiszkálta a csoki automatát, mire az kiköpött egy beragadt pennyt. Ezt visszagyömöszölte az immár felszabadult lukba, az automata pedig megajándékozta egy ezer éves csokival és illedelmesen visszaadta a pénzt is. Utóbbi éppen kapóra jött: a méredzkedéshez is kellett egy kis apró (miket meg nem tesz az ember szorongatott helyzetben!). Végül szemügyre vette a dobozt a falon. Persze le volt lakatolva, persze a tõr és mérlegkártya áldásos tevékenységének hamar megadta magát. A feltáruló ajtó egy nagy piros gombot rejtett – ez volt a metrólámpa átállító gombja.
Eközben én rendíthetetlenül másztam felfelé a sziklán, míg végre felkapaszkodnom a tetejére. Egy örökkévalóságnak tûnt. Miután kilihegtem magam, a felsõ utat választottam, így egyenesen belerohantam a mocsárba. Törtem egy bambusz rudat, aztán sietve távoztam onnan, de a másik úton sem jártam szerencsével: egy iszonyatosan veszélyesnek tûnõ fenevad állta el az utamat. Ekkor az a hülye ötletem támadt, hogy indián módra elkábítom a négylábút, de a bambusz nyílása túl szûk volt ehhez. Kénytelen kelletlen visszaslattyogtam a mocsárba, ahol rövid bolyongás után egy fa tövében valami élõre bukkantam. Gondoltam, kipiszkálom a bambusszal, erre leharapta a végét. Hmm, éppen erre volt szükségem. Visszatértem a fenevadhoz, és kipróbáltam fúvócsõtudásomat. Tökéletesen sikerült: a megkergült állat végigkergetett az úton. Miközben észvesztve menekültem, egy pillanatra az az érzésem támadt, hogy jobban jártam volna, ha felfelé, a lelógó ág felé menekülök, de akkor már késõ volt. A szerencsés kimenetelû fogócska végén, sikerült visszaosonnom a négylábú hûlt helyére, ahonnan továbbhaladva egy hatalmas sziklához értem. Ideális hely volt, hogy elhelyezzük a teodolit helyzetjelzõjét, igaz nem ment egyszerûen: összekellett kellett kötözni a hálóval, az indákkal, és úgy felhúzni, de megoldottam! Nem maradt más dolgom, mint megkeresni a Kletch által említett tevedombot. Elindultam a mocsáron keresztül, és többszöri eltévedés után ráakadtam egy jól eldugott járatra: ott bújt a bambuszrágó állat fája mögötti ösvényrõl indult középen! A guta majd megütött, legalább háromszor mentem el mellette! Innen már könnyen megtaláltam a dombot. Megtaláltam Ketch kéz- és távcsõnyomát! Felállítottam a teodolitot, és végigpásztáztam a szigetet. A csillogó jelzõ fölötti sziklát megvizsgálva egyértelmû volt, hogy ott kell folytatnom a keresést. Találtam is egy odavezetõ utat a Tevedombról…
Nico közben eljutott a dokkokhoz. Rögtön tudta, hogy jó helyen jár: Pablo, az a kétajtós kredenc ott álldogált a hajó orrában. Ládától ládáig osont, majd kihasználva az õr figyelmességét, felmászott a kabin tetejére. Az õr rendszeresen váltott pár szót Pablóval, ezt kihasználva Nico kinyitotta az egyik kabinajtót. Az õr persze nem értette a dolgot, és amíg körülnézett odabenn, Nico rázárta az ajtót, és biztos, ami biztos alapon megerõsítette a zárat a partvissal. Most már beleshetett a kabinablakon – még épp idõben, hogy láthassa Oubier és Karzac vitáját, és a professzor szomorú halálát. Mikor Karzac kijött, hogy beszéljen Pablóval, Nico beosont a kabinba, és pont annyi ideje maradt, hogy felvegye a követ. Hirtelen valaki kötelet dobott a nyakába és fojtogatni kezdte. Úgy tûnt, Karzacot nem nagyon érdekelte, hogy 10 perc alatt akár két gyilkosságot elkövessen. Ezúttal azonban nem jött be neki: Nico a lábába mélyesztette a múzeumból ellopott tõrt (bár már korábban is számtalanszor segített, ez volt a leghasznosabb dolog, amire valaha is használhatták), majd átvetette magát a hajókorláton, és eltûnt a ládák között.
Na, ha tippelnem kellett volna, hogy kikkel nem találkozom biztosan a Zombi Szigeten, akkor azok talán a filmesek, ráadásul egy hírhedten ütõdött rendezõ, aki egyszerûen “leszörfösgyerekezett”. Felvettem némi kaját az asztalról, a sütire rácsöpögtettem a szirupot, majd odaadtam a kövér “kaszkadõrnek”, aki be is habzsolta – és közben alaposan összekente magát a csöpögõs sziruppal. Felfigyeltem a hangos zümmögésre a bokorban, gondoltam, a darazsakkal megtréfálom a dublõrt. Bedobtam a zsemlét a bokorba – erõs zümmögés volt a válasz. Hoztam még egy zsemlét, azt is bedobtam – hát volt mûsor, szegény öreg alig menekült meg a darazsak dühe elõl. A tengerparton már nem is tudta ellátni hõs feladatát, így mindenkit sikeresen meggyõztem, hogy majd én leszek az aktuális akcióhõs. Rávettem õket, hogy kézi kamerával vegyék fel, amint felkapaszkodom a sziklára – ahol meg is találtam a sólymot mintázó követ!
Hamarabb értem az indiánfaluba, mint Nico, de sajnos Karzac is megelõzte. Felégették az egész falut, és elkaptak engem is. Annyi idõm volt, hogy a Sas követ rábízzam Titipoco-ra. Bíztam benne, hogy jön Nico, és segít. Így is lett. A falu kapujában talált alsógatyától már rosszat sejtetett. Beszélt Titipoco-val, már amennyire azt beszédnek lehetett nevezni. Mindenesetre megkapta tõle a követ, és megtalálta a másikat is! Mivel bennégett egy házban, túl forró volt, de a “manó” segítségével ráborítottak egy hordó vizet. A piramishoz érve még pont látták, amint felfelé mentem a lépcsõn – nem önszántamból, az biztos! Nico elkövette azt a baklövést, hogy meglátták az õrök, de szerencsére ügyesen kimagyarázta magát. Ha fel akart jutni, a piramis tövében levõ liftféleséget kellett életre keltenie. A másik masinának elvágta az üzemanyag-vezetékét, s a kipiszkált csõdarabba öntött egy kis benzint, majd ezt áttöltötte a felvonómotorba. Titipoco felvitte a lift tetejére a kötelet, majd ezt alul hozzáerõsítették a motorhoz. Nico elmagyarázta neki a lift kezelését, aztán beszállt a liftbe. Mire felért én már az áldozati oltáron feküdtem. Odafent elég feszült volt a helyzet: megkezdõdött a napfogyatkozás, Raoul Graciento éppen kiborulni készült, én meg próbáltam beugratni Pablo ellen, nem sok sikerrel. Nico elcsente a töltényeket, és lement a lifttel. Az elsõ dolga volt, hogy felvegye a fáklyát, meggyújtatta Titipoco-val, majd beledobta a kifolyt üzemanyagba, rögtön utána pedig a tölténytárat. Volt nagy pukkanás, ami egyrészt elzavarta az õröket, másrészt Pablót lecsalta fentrõl. Nico közben feljött a liften, kicselezte Raoult, és kiszabadított. Megpróbáltuk meggyõzni az idegösszeroppanás szélén álló Raoult, hogy álljon át hozzánk – nem sok sikerrel. Nem volt több idõnk, rohannunk kellett a piramisba! Az elsõ akadály egy nagy ajtó volt, amin két kart egyszerre kellett meghúzni – hogy megnyíljon alatta egy csapóajtó, amin keresztül bezuhantunk a piramis gyomrába. Közben Raoul szembeszállt a visszaérkezõ Pablóval és saját anyjával! Mégiscsak hatásos volt a rábeszélés.
Nico egy olyan szobába esett, ahol két hatalmas, elforgatható tányérból álló gép volt. A jobb oldalon látható négy képet kellett kirakni, hogy kijusson a szobából. Volt még 10 másik kép, amelyek kerék együttállásokat mutattak. A kirakandó négy kép ezek kombinációit tartalmazták. Titipoco és én valahol máshol landoltunk, majd a lépcsõt követve egy sötét szobába értünk. Találtam egy fáklyát, és megkértem Titipoco-t, hogy gyújtsa meg. A fény egy furcsa szobát világított meg. Titipoco egy szobor szájában ült. Egy estmény volt mellette, ami nagyon ügyesen takarta, hogy van rajta egy kar. Meghúztam. Nem történt semmi. Aztán Titipoco beborult a szájon át a szoborba, alattam pedig megnyílt a föld. Immáron teljesen egyedül egy szoba közepére zuhantam, csoda, hogy nem tört ki a nyakam. Felvettem a fáklyát a földrõl, éppen kialudni készült, gyorsan meggyújtottam vele egy másikat a falon. Mivel a szobában csak egyetlen kar volt – félve az újabb zuhanástól – meghúztam. Egy ajtó nyílt a baloldalon, ami egy másik szobába vezetett, viszont bezárta a másik szemben! Aha, szóval ajtónyitogatós feladat! Jól elszórakoztam velük, amíg rájöttem a megoldásra. A lényeg, hogy az volt, hogy ajtók olyan kombinációkban álljanak, hogy a bal oldali szoba teljesen le legyen zárva, ekkor kinyílik a jobb oldali szobában a titkos ajtó. Felkaptam a fáklyát, és beléptem az ajtón. Találtam még egy utolsó kart, ami egy újabb lépcsõt fedett fel, amely a biztos halálba vezetett...
AgentJ